A történet címe: Árnyékban izzó
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Tom Denem, Albus Dumbledore
Kulcsok:
1. - téma: Ötórai tea
2. - évszak: tél
3. - mugli tárgy: VHS kazetta
4. - hozott: zsengezöld mellénydzseki
Minden, ami hatást gyakorol ránk, hozzáad valamit
ahhoz, hogy azzá váljunk, akik vagyunk. Fiatal korban e külső hatások értéke lényegesen
erőteljesebb; a sors különös munkája, hogy egyazon gyalázatos körülményből
kikerült két személyt az élet két ellentétes (sötét és világos) oldalra szánt.
De a határ sokszor nem látszik, vagy nincs is. Csak két hat éves gyerek, akik
szeretetre vágynak. És egy Megmentő.
Árnyékban
izzó*
I.
Szeretetpecsét
A kültéri kandeláberek visszatetsző árnyékot vetettek az
utca fagyalsoraira. Hideg volt, fejükből pedig ásító üresség szenvelgett – nem
jött el még az este nyolc, hogy reflektor-mód megvilágítsák a séma-házakat. Az
üvegek közé szorított fényforrások, amiket minden oldalról a metsző szél
hópelyhei fedtek, megtört sugarakkal pásztázták be aztán az esti órákban a
hótakaró által eggyé lényegülő város minden zugát.
Egy kisfiú éppen ekkor szakadt ki barátainak tartott
társai gyűrűjéből, hogy ne érje több fájdalom. A meg-megújuló könnyfolyam
csípte-marta arcát, úgy érezte, kínozzák vele. Már-már ajkára és állára fagyott,
hiába törölte, futás közben a hideg levegő borotvaéles csíkot hagyott
kivörösödött orcáján. A testét körülölelő méretes viselet nem nyújtott meleget,
annál inkább hátráltatta, megbotlott, az ajkát elhagyta egy szipogásnak beillő
nyögés, miközben tovább folytatta útját, maga sem tudta, hová. Csak mennie
kell. El, messzire.
Bal keze lüktető fájdalmával mit sem törődött már. Pedig tudta, egy körzőszár torzította
el nem sokkal ezelőtt a végtagját, és a vér, a vér, amit maga után hagyott, sós
és meleg volt. Olyan, mint egy madzag. Ha hátratekintett, szinte látni vélte a kacskaringós
útjának megfelelő felfestést. De nem nézegethetett vissza. Inkább a zsebébe
süllyesztette a végtagot, amit már annyira sem érzett, mint a lüktető
fejfájását, amit a sírás hagyott meg zálogául.
Sokáig haladt úgy, hogy nem látott semmit könnyein, és
törött szemüvegén keresztül. Mikor megtorpant, azt is csak azért tette, mert szúrt
az oldala. Nagyon szúrt, és ahogy levegőt vett, a hó szinte megtestesült
formájában kitöltötte a tüdejét. Lerogyott hát az egyik fagyalbokor tövébe, és
mélyen belélegezte annak szúrós szagát, ami rövidesen kicsit észhez térítette.
Még egyszer megpróbálta letörölni a könnyeit, de nem érezte sem az ujjakat,
amivel felnyúlt, sem az arcot, ami nyomorúságos életének megkeserítője volt.
Szorosan összezárta a szemét és maga alá húzta a
lábait. Arcának jobb oldalán nyugtatott keze azonban nem mozdult…
Abban az évben történt, amikor az ötödik évét töltötte
be. Vernonék szokásos meghívásos vendégeit várták – csak azokat, akik gazdagok,
és ahogy Harry tudta, bár nem értette a dolog mikéntjét, befolyásosak. Ott
kellett üljön az asztalnál, és hallgatnia a számára értelmetlen témákat, és
egyetlen szórakozása, már-már rutintevékenységei sorába írt feladata az volt,
hogy az asztaltársaságot megfigyelje. Ott volt például a sárga tollas, piros
kalapot viselő néni, aki néha futtában rámosolygott, és akiért annyira fájt a
szíve, amikor elment. De a szürkeruhás férfit is megjegyezte magának, mert őt
sokszor látta, és bizony mindig ugyan az szürke felső-gatya-cipőegyüttes volt
rajta. És záptojás szaga volt. Igen, az, mert egyszer Dudley azt mondta, hogy a
záptojás a világ legbüdösebb illata, szóval csak az áradhatott a férfiból, aki,
ha megállt mellette, mindig el kellett lépjen, hogy ne legyen rosszul.
A szombati gyülekezés összefoglalóan borzalmasan rossz
élmény volt neki, Harrynek. Ha Vernon nem – márpedig ő viselte a terhét annak a
briliáns, ám annál megerőltetőbb dolognak, hogy emlékezetébe vésse -, akkor Petunia
figyelmeztette a vendégeket, hogy ő bizony nem az ő fiúk, csupán egy felelőtlen
házaspár gyereke, aki koloncként hozzájuk került. És míg mindenki teát és ahhoz
való süteményeket fogyasztott, ő csapvizet. Mindig csapvizet. Pedig annyira
vágyott volna a középen lyukas, dióval megszórt teasüteményre és a cukrozott
arany édességre! De leginkább a teára… A teára, amit az ő feladata volt elkészíteni,
és amit olyan nagy gonddal és – szerinte – szakértelemmel művelt, mint semmi
mást egészen addig. Érezte a mennyei illatot, ami a friss fűszerekből kiáramlott
– persze, ezeknek külön-külön nem ismerte az ízét -, és élvezettel nézte, ahogy
egyre szebb színt vesz fel a víz, amint az aroma átjárja azt. A legnagyobb
megelégedés azonban nem ez volt, hanem amikor végigtekintett az első kortyot
ízlelgető asztaltársaság tagjain, és azok félig vagy egészen lehunyt szemmel
azonosultak az ízzel, majd még többet kívánva csakhamar elfogyasztották az
egész adagot, mielőtt az kihűlt volna.
Ilyenkor persze a hiány fájdalma kiülhetett az arcára,
mert a mellette ülő Dudley jókorát rúgott belé, és Vernon feddő tekintete sem
ígért semmi jót. El kellett hát fordulnia, magában érlelve a gondolatot, hogy ő
márpedig meg akarja ízlelni azt a teát, amiből soha nem volt még része. Petunia
persze mindig azt mondta, hogy túl drága mulatság efféle értékes dolgot egy
ilyen mihaszna gyerekre pocsékolni.
De aztán… aznap valami félelmetes dolog történt. Harry
bizton állította, hogy nem kívánta jobban a nedűt, mint máskor, és ez a szombat
sem telt kihívóan másképp – Dudley csupán lelökte a lépcsőn az orvosi
rendelőben, de utána nem kezdett el verekedni -, mint szokott. Az aznapi tömeg
is becsődült a konyhában felállított nagyméretű asztalhoz, a tea készülő-félben
volt, és ahogy Harry a konyhapulthoz dőlve a teáskannára függesztette a
tekintetét - miközben azon gondolkodott, milyen igazságtalan az élete -, az
pontban, ahogy ötöt ütött az óra, és felcsendült a giccses kakukkos óra
szólama, egyszer csak sípolni kezdett. A gázkályha lángja magasabbra kapcsolt,
majd még magasabbra… Ezt már a helyiségben tartózkodók is észrevették, és Petunia
Vernonnal együtt ugrott fel a székből, hogy csináljanak valamit, de addigra a
kéztörlő széle beleért a lángba, és a fényes csík továbbterjedt a fa
fűszertartók irányába. A két említett azonmód rémülten hátraarcot vitt véghez,
és kifutottak a helyiségből. Csak a székcsikorgást és a lábak dobogását lehetett
hallani, és Harry a gyorsan történt eseményekből annyit fogott fel, hogy Dudley
nekiugrott, és a pultra lökte (eme konstatálás a hátába nyilalló fájdalomtól
jött létre).
– Te voltál, te voltál, te voltál! – ordította,
öklével csapásokat mérve a fiú védtelen testére.
– A lovam elégett! Miattad, te…! – folytatta. Harry igazán
nem tudott szóhoz jutni.
A méretes gyerek aztán rémült tekintettel a fiú háta
mögé pillantott, és – mint aki most vette észre a lángokat – nyöszörögve kirohant
a konyhából. És azzal a lendülettel, ahogy ezt tette, meglökte a kicsi Harryt,
aki kóvályogva beledőlt a lángokba. Az utolsó másodpercben, jó reflexeinek
köszönhetően, a szeme elé emelte a karját.
Mikor legközelebb feleszmélt, egyedül volt. Egyedül a
lépcső alatti gardróbban, és leírhatatlan fájdalom gyötörte. Az egész lényét,
de leginkább a fejét, ami, úgy érezte, éppen eltávolodni készült a testétől. Nem
mert megmozdulni, mert félt, hogy még nagyobb fájdalomhullám következik, és
elolvad a világ szeme előtt láthatatlan kicsi gardróbban. Halkan felsírt, és
sóhajtva hunyta le a szemét, hátha enyhülést hoz az alvás.
De nem hozott. Több mint egy év eltelt, és Harry
egészen egyszerűen azóta nem néz tükörbe. Volt, amikor megtette, de visszariadt
a saját látványától. Arcának jobb oldala súlyosan megégett. Haja is leégett a
fejéről, és volt egy csík az arca mentén, ahol talán már soha nem fognak
visszanőni a rakoncátlan fekete hajtincsek. Vernonékat nem érdekelte, azt
mondták, viselje a saját tettei következményét, ki van zárva, hogy orvoshoz
vigyék, vagy bármi hasonló. Hadd szenvedjen, nekik ugyanis rengeteg pénzbe
került rendbe hozni a konyhát, ami, mint a ház többi része is, spórolás
céljából nem volt biztosítva.
Harrynek a bánásmód nem okozott meglepetést, de nem
volt elég, hogy önmaga meggyűlölte a saját testét, még a körülötte levőkkel sem
tudta elfogadtatni magát. Olyan régen volt, hogy már szinte álomnak vélte,
amikor a lányra gondolt, aki azt mondta neki, hogy helyes. Akkor Dudley éktelen
ordibálásba kezdett, amiért neki soha nem mondták még ezt. Harry nem helyes, én vagyok a helyes! Ő rút és nyeszlett és szemüveges!
Amióta viszont Harry arcát
elcsúfították az égési sérülés által okozott hegek, azóta Dudley jóvoltából ez
a szó átcserélődött Hegesre. Az iskolában mindenki így hívta – néha még a tanárok
is összezavarodva habogtak -, talán már azt is elfelejtették, hogy mi az igazi neve.
– Heges(z)… – suttogta szokásos selypítésével a fiú a
bokor tövében. Tekintete fókuszálatlanul meredt a semmibe. – Miért? – A kérdést
hangosan tette fel, mégsem konkrét személyhez intézte, hanem a sérüléshez, ami
nyomorulttá tette. Ami fáj, amikor megpillantja reggel a nap sugarait, mert
azok mindig maradéktalanul gyönyörűen ragyognak. Fáj, amikor az utcán az
emberek rábámulnak, és utána ijedten elkapják a tekintetüket, és fáj, amiért
nincs senki, de senki, aki magához vonná, és azt mondaná, hogy nincsen semmi baj.
Hiszen neki nincsenek szülei, akik megvédhetnék és
tanácsokkal láthatnák el, és akik karácsonykor ajándékot adnának neki, vagy
csak megengednék, hogy egy évben egyszer megigyon egy bögre teát. Ők meghaltak.
Már négy évesen tudta, mi a Halál. Úgy érezte, a sötétség az. Emiatt pedig
minden gardróbban töltött percében azon ábrándozott, hogy eljöjjön érte, és
magával hozza a szüleit. Néha szinte tényleg látni vélte az Ő tekintetüket,
amikor feltekintett a feje feletti deszkákra, és az ajtó résén keresztül a
beszülődő fény színeket vitt az erezetbe…
Dursleyék azt mondták, hogy autóbalesetben haltak meg.
De ő ezt sokáig nem akarta elhinni. Inkább elképzelte, amint valami fontos és
jó cél érdekében harcolnak a gonosz erőkkel, olyanokkal, mint a nevelőszülei,
és a végsőkig állják a próbát. Nem akarnak meghalni, mert ott van Ő…!
Aztán, amikor elkezdett iskolába járni, a diáktársaival együtt rohant a
kapuhoz, reménykedve, hogy egyszer megjelennek a szülei. Anya! Apa! De a
tömegben puszira hajló arcokat és egymás kezét fogó családokat látott csak,
akik dolgukat teljesítve oszlottak fel, egy végtelenül üres iskolaelőt hagyva
maguk után. A repedezett szélű kerítésrácsba kapaszkodva rá kellett döbbenjen,
hogy érte soha senki nem jön el.
– Soha – motyogta a fiú, aki öntudatlanul aranyszín
burkot vont maga köré, hogy megvédje magát a száguldozó hópelyhektől. Körülötte
a vastag hótakaró lassan olvadásnak indult, és ezzel együtt kellemes melegség
járta át az egész testét. Olyan volt ez, mintha egy vastag, előmelegített
takarót terítettek volna rá. Szinte érezte az ujjakat, amik végigsimítottak a
karján…
Harry végtelen sok idő után el tudott lazulni, és el tudta felejteni, hogy ki is ő.
*
Az ébredés félelemmel töltötte el. Csak Dudley szokott így rázni. Rám találtak!
Rögtön fogta is magát, és felpattant… De két erős kéz megragadta. Rémülten
kapta fel a tekintetét a magasba, ahonnan… hát, semmit nem tudott kivenni. Nagyon
sötét volt.
– Mi a neved, fiú, és miért nem vagy otthon? –
kérdezte az illető mély, szinte hipnotizáló hangon. Elmélázott volna, de a
kezén levő szorítás nehézzé vált és fájni kezdett, amit a férfi is észrevehetett,
mert csakhamar eleresztette. – Válaszolj!
A gyerek arcára leplezetlen szomorúság ült ki.
– Nincs nevem és nincsenek szüleim.
– Komolyan kérdeztelek! – szidta le, és a fiú érezte meleg
leheletének fűszeres illatát.
– Igazat mondok! – kiáltott fel, majd lehalkult a
hangja. – Eszküszöm.
A leereszkedő hópelyhektől pislognia kellett, igen. A
kezét reménytelenül emelte fel a szeméhez, hogy eltérítse a hideg
szörnyetegeket.
A férfi előrenyúlt, és finoman megfogta a kezét, ott,
ahol a körzőszár átszúrta. A kisfiú felszisszent. Hogy is felejthette el…
– A
nevelőszüleid? Ők bántottak? – kérdezte halkan a felnőtt.
– Igen! – vágta rá dühösen, aztán megcsóválta a fejét.
– Illetve nem, a fiuk é…ész az ő barátai.
Nem értette, miért mondta el, és hogy miért is fájt
ott valami belül, a nyaka alatt.
– Most történt először ilyen? – emelte fel hirtelen a
hangját a férfi.
A fiú kicsit megugrott, és elrántotta a kezét a férfi
szorításából, majd szűkölt, feltekintett, majd le, a cipőjére.
– Feltételezem, nem – válaszolta meg fals hangon az
idegen a saját kérdését, és mintha a fejét ingatta volna. – Add ide a kezed!
A fiú inkább hátrált még egy lépést. Kicsit reszketett.
Eddig is ilyen hideg lett volna…? Ő nagyon úgy érezte, hogy valami kellemes,
meleg helyen van... De a képzelete gyakran átjátszotta.
A magas - ó, de nagyon magas - ember felsóhajtott.
– Add ide a kezed, hogy meggyógyíthassam – mondta, és
olyan volt, mintha nehezére esett volna kiejteni a szavakat. – Vérzik, gondolom
már egy jó ideje. – A fiú még mindig nem mozdult, a sötétbe burkolózó alak pedig
morgott egy sort az orra alatt, mielőtt hozzátette: – Kérlek.
A fiatal felkapta a fejét, megdöbbent. Nagyon régen
kérték meg őt valamire… A férfi, ő talán nem fogja bántani… Talán.
De amikor az érdes, nagy tenyér közrefogta az ő
kicsiny, reszkető kezét, valami tárgyat látott meg, abból gyönyörű fény jött
ki, őt pedig bizsergette az érzés, és, és…
– Ne! – kiáltotta. Ismét elrántotta a kezét, és
egészen addig hátrált, míg egy hóbuckában fel nem borult.
Mikor felkelt, bosszúsan nézett a feltételezett testre,
amin zöld árnyalatokat látott megcsillanni.
– Ez gonosz dolog – mondta. Vagy kiabálta?
Eszeveszetten zihált, úgy, mint amikor nyáron olyan nagyon megkergették őt a
focipálya körül. És dühös volt. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de azzá
vált.
– A mágia nem ártalmas adottság – állította a férfi,
olyan bizonyossággal, mint Vernon bácsi szokta a postásnak, hogy kifizették a
számlákat. – Nézd csak meg a kezed!
És Harry így tett. – Ó – szaladt ki a száján.
– Igen, begyógyult – helyeselt a férfi. – Most viszont
jobb szeretnék leülni egy meleg kandalló közelébe, mint itt álldogálni a
hóesésben. Azt tanácsolom, tarts velem.
– Ho-hova? – kérdezte Harry. A gyógyítója nem lehet
rossz ember, nem igaz? Nem rosszabb, mint Vernon bácsi. Ha pedig ez így van,
akkor ő megy bárhová. Tényleg!
– Meglátod. Gyere ide és fogd meg a kezem! Mikor szólok,
tartsd vissza a lélegzeted.
Az a nagy tenyér olyan meleg volt! A férfi közelsége
pedig megnyugtatóan hatott rá. De mielőtt végső következtetést levonhatott
volna, szörnyűséges dolog történt! Nem kapott levegőt, és a testét mintha
szétfeszítették volna. Körülötte örvénylett minden, szédült, és úgy érezte,
ennél az érzésnél egy hónapnyi Dudley-verés is jobb.
Ám ahogy jött, úgy vége is lett… Nyögve esett a
padlóra, és hányta ki az epével vegyes gyomornedvet.
– Nem megmondtam, hogy tartsd vissza a lélegzeted? –
förmedt rá a gyógyító a fuldokló hangokat túlkiabálva.
A fiatal fiú igazán szégyellte magát, amiért
elkalandozott a figyelme, és így borsot tört a férfi orra alá. Mikor felnézett,
annak sötét tekintete nagyon megrémisztette. Attól félve, hogy az a nagy, erős
tenyér, ami olyan gyöngéden tartotta az előbb az ő kezét, miközben
begyógyította a sebet, most az arcán fog csattanni, gyorsan felállt, és a háta
mögé rakva karjait, lenézett a barnás színezetű szőnyegre, amit „kifestett”.
– Gyógyító úr… sajnálom – vallotta be.
Meglepetésére, amikor felnézett, azt látta, hogy a
férfi szája sarka megremeg, de ez csak egy pillanat töredékéig tartott. Ezt
követően a sötét tekintetű ember szenvtelen arccal eltűntette a kárpitot
díszítő utazás termékét, majd visszafordult hozzá.
– Legközelebb figyelj oda! – vetette oda. – Most
pedig, gyere.
A fiú csak állt, fölbegyökerezett lábbal, és nézte a
magas férfit, amint az elegánsan megfordult, a fekete felsőrészén levő zöld
mellényébe rejtette azt a valamit, amivel varázsolt,
és tisztelet méltóan elvonult. Igen, ez volt a legjobb szó rá: tiszteletre
méltó. Sosem látott még ilyen jelenséget. De aztán megrázta a fejét, és gyorsan
utána sietett, mert nem akarta még egyszer feldühíteni.
Abból a nagy helyiségből, ahová érkeztek, és ahol édes
faillat terjengett a levegőben, valami étkezőféleségbe jutott. A nyújtott szoba
közepén egy méretes asztal foglalt helyet, körülötte megannyi székkel,
mind-mind sötétebb fából készült, olyanból, amilyet ő még soha nem látott, és
furcsa minták futottak végig a karfáktól a támlákig. Az asztalon nem volt más,
mint két hosszú gyertya, amik egy pillanat alatt meggyulladtak. Frászt hozták a
fiúra, aki már amúgy is nagyon kimerült volt, és az utazás görcsöt hagyott
hátra a gyomrában. A falig hátrált, és tágra nyílt szemekkel bámult a magasra
törő lángokba.
Tűz,
tűz, fájdalom! Eltakarta az arcát, és lélegzetvisszafojtva csúszott
le a padlóra. Szinte érezte, amint az arcát nyaldossák a vörös csíkok!
– Figyelj rám! Hallasz? – A szavak távoli morajlások
voltak csupán, mint az autók pöfögése reggelente.
– Fiú, szedd össze magad! – A férfi volt, lefejtette
az ujjait az arcáról, és az ajkához nyomott valami hideget - pohár lehetett -,
és gyengéden hátradöntötte a fejét. – Nyeld le! – érkezett az instrukció, és ő
így is tett.
A magas ember aztán lehet elment, de ő úgy maradt, és
a térdére hajtotta a fejét. Nem akar több fényt! Az mindig fáj, fáj a nap
sugara, az a kínzóan szép, és a tűz is, ami csúffá és elátkozottá tette. Csak a sötétség ment meg engem, csak a
sötétség vonz engem… Belőle vannak a szüleim! Sötét a tea pöttyökből összeálló
csodálatos folyadéka is, és sötét a megmentőm, aki kivált a semmiből, és
meggyógyított!
– Gyógyító úr?
A nyöszörgés olyan fájdalmasan tört fel a torkából!
Pedig csak köszönni akart, megköszönni, amiért itt van.
– Jobb már? – A hang közvetlenül fölüle jött. Ismét
meglepődött. Őt mindig otthagyták, amikor valami baja volt. Miért maradt hát
itt…? Valami bajt csinált? Rémülten kapta fel a tekintetét, és meredt a férfi
arcára.
Biztos megijedt volna, ha minden előzmény nélkül látja
őt ilyen közelről, de tudta, hogy a sötét szemű ember nem bántja őt. Sápadt
volt, az ajka késél vékony, a szemöldöke erős fekete, mint a szemei. A szigorú
tekintet azonban nem riasztotta el, mert a férfi ott térdelt előtte, és nem úgy
nézett rá, minta meg akarná ütni. Inkább kíváncsi volt.
– Igen – válaszolta kisvártatva. – Bocsánat.
Az ember összehúzta a szemöldökét. Ajaj…
– Miért kérsz bocsánatot?
– Mert… mert megijedtem. Nem szeretem a tüzet. – A fiú
megkapaszkodott a térdében, és várta a lesajnáló pillantást, meg a sértő
szavakat. De nem történt semmi. A férfi hümmögött, és felállt, kezét nyújtva,
hogy felsegítse.
A kisfiúnak minden furcsa volt. Az is, mikor
visszanézett az asztalra, és a gyertyák eltűntek, helyüket pedig átvették
valamiféle fénylő gömbök, de az is, amikor megjelent előtte egy tányér tele
étellel. Nem tudta, mit mondjon. Sokáig ült, és meredt az ételre, a férfi meg
éles hangon rákérdezett, hogy miért nem eszik.
– Az enyém? – kérdezte hüledezve. Pedig csak ketten
voltak, tudta jól, és a férfi is már belekezdett az étkezésbe.
– Természetesen – jött a felelet, azzal a gyengéd
hangsúllyal, mint a hóesésben a kérés, hogy tartsa oda a kezét. És a vesébe
látó tekintet, ami minden mozdulatát figyelte. Nem terhesen, csak
elgondolkodva.
A tányéron négy szelet kenyér volt, ebből kettő
pirítós. Felismerte, reggelente az ő feladata szokott lenni az elkészítése. Vaj,
paprika, paradicsom, sajtok, de mennyi! Azt sem tudta, melyiknek milyen íze
van, soha nem evett még. Aztán az a sokféle hús… Úgy gondolta, ennyi étellel
egy hétig ellenne. Magához vett egy kenyeret, és megkente vajjal, rárakott pár
sajtot meg egy szelet párizsit, és elkezdte enni, de már két harapás után úgy
érezte, tele van. Le is rakta a kezéből, és várakozva feltekintett, de a férfi
nem viszonozta a pillantását, így kicsit jobban körülnézett.
Az első dolog, amit kiszúrt magának, az közvetlenül a
fekete ember fölötti kép volt. Egy idős bácsit ábrázolt, bozontos szakállal, és
hasonlóan mindentudó tekintete volt, mint az előtte ülőnek. A haja ugyancsak fekete
volt, de rövidre volt nyírva és mintha ritkább lett volna… Az arca enyhén
ráncos volt és beesett, a bőre pedig a falhoz viszonyítva kicsit napbarnított.
Vajon ilyen lesz ő is? – nézett a vendéglátójára.
– Jól is laktál? – Kérdő tekintet, felhúzott
szemöldök. A kisfiú szeme ugrált a portré és a férfi között.
– Igen, köszönöm – felelte hálásan, és a figyelmét
teljesen a varázsemberre fordította.
– Én nem hinném – vetette ellen morcos hangon a vele
szemben ülő. – Mindig ennyit eszel?
– Nem, dehogy, nem ennyit!
– Micsoda? – Az alak arcát megvilágította a fény, ahogy
előre hajolt, és szinte belemélyesztette a körmeit az asztalba. Várt, de a fiú
nem tudta mire vélni a csodálkozást. – Téged éheztettek?
– Nem… tudom – vallotta be, miközben az ujjaival újra
meg újra végigsimított egy bemélyedés útját a szék karfáján, és tekintetét is
azon tartotta. – Nem szoktam reggelizni. Ebédre néha van valami maradék, de az
már olyan kés(z)őn van, hogy vacsorára nem adnak enni.
A férfi sokáig nézte, majd feltekintett a mennyezetre,
amin igazán semmi érdekes nem volt, majd hosszan felsóhajtott.
– Megmondanád, hogyan hívnak ott, ahonnan jössz?
– Heges(z)nek – vágta rá. Igen, így, nem is volt
kérdés. Régen talán máshogy hívták, de az akkor volt, amikor a kislány azt
mondta neki, hogy helyes. A férfi nagyon mérgesen nézett rá. Talán azt hiszi,
viccel? Vagy… - Gyógyító uram – tette hozzá.
– A rendes, teljes nevedet kérdeztem. – Uh, tényleg
mérges. A fiú szinte lecsúszott a székről. Idegességében védekezőn
összekulcsolta maga előtt a karjait.
A
csend csak nyomasztó lehet.
– Nincs… másik neved? – kérdezte tagoltan a férfi.
Végigsimította a száját, majd a már párhuzamosan elhelyezett evőeszközöket még
inkább összeillesztette. A szalvéta a tetején landolt. – Jól van, én nem foglak így szólítani, találj
ki magadnak egy másik nevet – közölte. – Hány éves vagy? Erre már csak tudod a
választ.
– Hat éves(z) vagyok… uram.
– Hol laksz?
– S(z)urreyben – motyogta, miközben elnyomott egy
ásítást. A megérzése azt súgta, jobb, ha nem mondja ki az utca nevét. Még
visszakerülne. És ő… Nem, soha többé nem akart visszamenni.
– Értem. Ez esetben azt tanácsolom, hogy feküdj le,
míg én felveszem a kapcsolatot az illetékesekkel. Megmutatom, hogy… - állt
volna fel a férfi.
– Ne! – vetette közbe a névtelen fiú.
A fekete ember lassú mozdulatokkal felállt, és
várakozva emelte rá a tekintetét.
– Nem akarok visszamenni! – kiáltotta szánalomra méltó
hangon.
– Sajnálom, itt nem maradhatsz.
A szavak érzelemmentesek voltak, és hasítottak, mint a
kés pengéje. A fekete embert nem érdekelte, mi lesz vele. Tehát… nem. Megrázta
a fejét, és nem foglalkozott a szemében gyűlő könnyekkel. Helyette felállt, és
odalépett a férfi mellé.
– Megkérdezhetem, hogy önt, hogy hívják, gyógyító uram?
– Perselus Pitonnak. Amíg itt vagy, megengedem, hogy
Perselusnak szólíts, mert a Gyógyító uram nem illik annyira rám, mint
gondolnád. – Azzal elindult, a fiú pedig nem tudta, hová legyen örömében.
Tegezheti a férfit! Azta! Perselus, Perselus, ízlelgette a nevet, ami olyan
szép volt. – Gyere utánam, fiú! – kiáltotta vissza Perselus, ő pedig mosollyal az arcán a gyorsléptű férfi után futott.
Felmentek az emeletre, ahol több ajtó is volt, de
végül egy olyanon mentek be, ami egy nagyon kellemes és nagyon tágas szobát
rejtett. Csak egyetlen ágy volt, viszont az olyan nagy, mint amilyen Vernonéké
volt.
– Itt aludhatsz, de a cipődet feltétlenül vesd le,
mielőtt bemocskolod vele az ágyneműt – informálta fanyalogva a férfi. – Szólok
majd, hogy mikor kelj fel.
Azzal meg is fordult, és otthagyta volna, de a fiú
megállította.
– Perszelusz? – megvárta, míg az ránéz, csak utána
folytatta. – Köszönöm szépen.
*
Mikor legközelebb felébredt, nagyon jól érezte magát.
Azt nem tudta volna megmondani, hogy mihez képest, de amikor kinyújtózott az
ágyban, és az ablakon beáramló harapós szél közel merészkedve hozzá, szelíd
kora tavaszi szellőként végigsimította párszor az arcát, úgy érezte, minden
rendben van. Mosolyogva nyitotta ki a szemét, csak hogy a következő pillanatban
megilletődve felegyenesedjen a puha, hosszú ágyban. Milyen messze volt a
plafon! Szinte, mint az ég! Kinyújtotta a kezét és megpróbálta megérinteni a
tetejét. Nyújtózott, nyújtózott, még a másik kezére támaszkodva fel is tolta
magát, de csak nem érte el.
Azta!
– Látom, sikerült felébredned – nyitott be az ajtón
Perselus, méregetve a fülig pirult fiút. – Tekintve, hogy a nevelőszüleid utáni
kutatás eredménytelen volt a tegnapi nap folyamán, és nem jelentettek be a
megyében eltűnt gyereket, ezért még egy ideig az én társaságomat kell élvezned.
A férfi nem tűnt boldognak, és ez lelombozta Heges lelkesedését.
Ennyire zavarná, hogy ő itt van? Vagy nem szereti a gyerekeket? Esetleg… szebb,
tökéletesebb gyereket szeretne…?
Az ölében tartott kezére meredt, és valahogy a világ
ismét összezsugorodott. Perselus nem értette meg. Elvégre felnőtt volt, és a
felnőttek másképp gondolkodnak.
– Amennyire látom, nem szívesen élnél ezzel a
lehetőséggel. Ez esetben beszélek a felettesemmel, hogy a te igényedet figyelembe véve, keressenek számodra egyéb ideiglenes
szálláshelyet. Biztos vagyok benne, hogy lesznek jelentkezők.
A kisfiú üres tekintettel feltekintett a férfira. A
gondolatai, ki tudja hol jártak.
– Én nem szeretnék innen elmenni.
Perselus meglepődött a hat éves fiúból áradó
keserűséget hallva. Kellemetlenül érezte magát a tekintete alatt, így csak
bólintott, és kiment a szobából – még azt is elfelejtette elmondani, hogy vegye
fel a méretre igazított ruhákat, amiket kikészített neki és jöjjön le
reggelizni. Hiszen annyira összezavarta a fiú! Megmagyarázhatatlan gyengédség
kerítette hatalmába, amikor ránézett, úgy érezte, tennie kell valamit. Meg kell védenie ezt a sérült gyereket, aki
láthatóan rosszabb dolgokat élt át, mint ahogy azt fel tudja fogni. Így nem is
volt nehéz elfogadnia, amikor tegnap Albus azt mondta, hogy pár napig még
tartsa magánál a gyereket, míg ő utánajár az ügynek. Csak a szokásos, szinte
szellemként élősködő morózus énje szólalt meg belőle, amikor benyitva, meglátta
a mosolygó fiatalt. Mert valamiképp miatta mosolygott, az ő otthonában, gyermekien, gondok nélkül, a testi hibák tudatossága
nélkül. És ez már nagyon visszás volt a számára. Hiszen ő csak a negatív
érzelmeket értette, csak azok mellett tudott élni - mit reagálhatott volna egy
mosolyra?
Meg is bánta, hogy felkelt. Az étkezőben a fiú tegnapi
helyén ülve morcosan meredt a falra akasztott Michelangelo képre. Hogy lehet,
hogy ő valahogy mindent elszúr, míg vannak olyan emberek, akik életük szinte
minden percében tudatosan azt az utat járják, amit kijelöltek saját maguknak? Miért
nem tudja azt tenni, amit minden zsigeréből vall?...
– Perselusz? – A bátortalan hang az ajtóból ütötte
szét a gondolatait.
– Ő… ő az apukád? – kérdezte halkan Heges az új
ruháiba bújva. Nem mert közeledni, mert tartott egy kicsit a férfi
reakciójától.
Piton éppen felemelte a kávés bögréjét, de ekkor
hatalmasat horkantott - nevetését palástolva -, és a kávé megbillenve lefolyt a
kézfején.
– Jaj, bocsánat! – ugrott oda a fiú, és felkapva a
szalvétát, rárakta azt a férfi karjára.
Perselus intett, hogy üljön le mellé, miközben egy
varázslattal megtisztított mindent a koffeines italtól.
– Fejezd ezt
be, hogy mindenért bocsánatot kérsz! – szólt rá szigorúan, majd rábökött a
képre. – Ő nem az apám, hanem Michelangelo. A te korodban még nem elvárt, hogy
tudjad, ki ő. Mellesleg nem is hasonlít rám – sandított a fiúra szórakozottan.
– Igen… De akkor
miért van itt?
– Úgy érted,
miért őrzöm ezt az önarcképet az étkezőhelyiségben? – A férfi összefűzte maga
előtt az ujjait. – Ő amolyan példakép számomra.
– Példakép? –
bámult rá értetlenül a kisfiú.
– Úgy van. Egy
olyan személy, akire felnézel a munkássága vagy a gondolatisága… áh –
legyintett a férfi, és megpróbált egyszerű, érthető szavakat használni. –
Olyan, aki, ha rossz kedved van, emlékeztet arra, hogy ki vagy. És arra is, ki
lehetnél.
– Aha – gondolkodott el a fiatal. – Akkor… ez olyan,
mint a tükör.
Piton a fejéhez érintette a kézfejét, és elkezdte
masszírozni az orrnyergét. Vissza kellett fogja magát, hogy ne törjön elő
belőle a tanár, a roxforti tanár, aki nem tolerálja az értetlenkedést.
– Egyáltalán nem. – Míg ezt kimondta, odavarázsolta
maguk elé a reggelit, és egy intéssel lezárta a témát. Tudta, hogy van, amit
egyszerűen lehetetlen, hogy megértsen egy gyerek. De ezzel nem is volt baj.
Heges viszont nem olyan idegesítő-típusú gyerek volt,
aki kérdésre kérdéssel válaszolt, nyafogott, hisztizett… Szóval nem csinált
semmi olyat, mint egy korabeli fiatal. Amint elkezdtek enni, a gondolataiba
mélyedt, és csak a festményre vetett lapos pillantásaiból lehetett tudni, hogy
foglalkoztatja az előbb boncolgatott téma.
Mikor aztán végeztek, Piton felajánlotta, hogy vele
tarthat a gyerek a laborba, amennyiben nem nyúl hozzá semmihez. Perselusban
akkor kezdett érlelődni a gondolat, hogy valami igazán nem stimmel Hegessel,
amikor az szó nélkül – körülnézés, kíváncsiskodás nélkül! – leült az egyik
székbe, és egy pontra függesztette a tekintetét, a polcon. Mindez rendben lett
volna, ha nem óráknak tűnő percekig tetette volna ezt! A bájitalmestert eleinte
nem érdekelte, mit tesz a kölyök, végezte a dolgát, azaz sebzáró bájitalt
kezdett főzni, de miután egy pisszenés nem hagyta el a fiatal fiú száját, a
figyelme sokkal inkább felé terelődött. Szinte már csak őt nézte, a keserű,
semmilyen-zöld, halottnak tetsző szemeket, a valóban csúnya égési sérülést az
arcán, amitől az egyik szeme parányit össze volt szűkülve, és a fekete, hiányos
hajtincseket.
Mennyi mindent kellett kiállnia ennek a fiúnak? És ő
lehozza egy sötét pincébe, ráparancsolva, hogy ne tegyen semmi rosszat?!
Hirtelen rázkódott össze, mikor a bájital nagy
fortyogás közepette ki készült lépni az üstből. Gyorsan lezárta, és keserűen
konstatálta, hogy bizony így nem tud dolgozni.
– He.. Fiú,
amennyiben az üvegcsék bámulása kielégítette már a kíváncsiságodat,
megkérnélek, hogy segíts nekem néhány apróságban. Hozzáteszem, még mindig nem
választottál magadnak nevet.
A gyerek komótosan felállt, és némileg bizonytalanul
megállt mellette, készen arra, hogy segítsen az ő megmentőjének. Hozzá is
látott a szeleteléshez, a nyomkodáshoz és a trancsírozáshoz, amit Perselus feladatként
rá bízott, és úgy gondolta, egészen szórakoztató „bájitalt” főzni. Ez valahogy
olyan boszorkányosan hangzott, és a végén már felcsillanó szemekkel figyelte,
amint a mellette álló felnőtt nagy koncentrálva kevergeti a bugyogó folyadékot,
ami pár perc eltelte alatt egyszerre három színt is felvett.
De
hiszen ez majdnem olyan, mint a teafőzés!
– Perszelusz? –
pislantott fel hálától csillogó szemekkel a bögre pereme fölött a férfira.
A málnás tea nyugtató gőze ráülepedett az arca teljes
felületére. A nappaliban ültek, a télre való tekintettel ebben a késő délutáni
órában már sötétedett; nem esett ezen a napon hó, és a fiú is úgy érezte, nyári
nap köszöntött a téli komorságba.
Türelmetlen volna, ha nem inná a Whiskey-jét –
állapította meg magában Heges, és elmosolyodott. Perselus azt mondta, ezt a
w-betűs italt csak felnőttek ihatják, de ő nem is akart mást, csak teázni. Csak teázni.
– Azt szeretném, ha te adnál nekem nevet.
A férfi gondolt erre a lehetőségre. A kandalló tüzébe mélyedt,
és végiggondolva az egész napjukat, kétsége sem volt afelől, hogy első gondolat
ereje nem helytálló.
– A lehetőségre, hogy végre találkoztam egy gyerekkel,
aki nem megbotránkoztató-mód teszi fel a kérdéseit, azt hiszem a reggel
említett úriember tiszteletére az Angel nevet adnám neked.
– Angyal? – hüledezett Heges.
Letette maga mellé a bögrét, mert a keze elkezdett
remegni. A férfi nézte, csak nézte. A beleegyezésére várt. De hát… az angyalok
olyan szépek lehetnek, fehérek és tiszták, ő meg ronda és kicsi és tudatlan.
Heges elgondolkodott rajta, hogy mindig Heges akar-e maradni. Hogy így ismerjék
már eleve meg őt, a neve alapján,
amivel felhívja mások figyelmét egy dologra, ami egyértelműen zavarja. A fiú
homlokráncolva felállt, és közelebb lépett a férfihoz. Szúrt a szeme. Még egy
lépés, és egy beleegyező bólintás. Még egy, és valamiféle erő, ami azt diktálja,
hogy megköszönje, ne csak szavakkal, hanem tettekkel is. De hogyan? Ő sosem… Őt
sosem…
Egy lépés, és a felismerés, hogy nem kell látni ahhoz,
hogy érezzünk. Meginduló könnyfolyam, amikor a férfi előredőlő alakja
viszonozza gyermeteg, próbálkozó ölelést.
II.
Fájó
lélekdarab
A
falak bűzt okádtak magukból. Minden egyes kő vastag volt és áttörhetetlen.
Szürke, mocskos, a sarkokban penésszel fedett bűntelep. A rozoga ágy a vékony,
megtépázott matraccal a tetején egy ilyen falhoz volt tolva. Gyűlölt benne
aludni, gyűlölte szagolni a hideg levegőt, ami kiáradt belőle, miközben álomra
hajtotta a fejét. Álomra, amiben olyan szereplők elevenedtek meg, akik ártottak
neki. Bántották, ütötték, sértegették a szavaikkal, melyeket nem értett,
melyeket nem fogott fel. „Ártalmas, rosszindulatú gyerek”, „aberrált képességű
fiú”, „sátán kölyke”. Mindössze hat éves volt, mégis mindenki utálta. Nem volt
egyetlen egy ember sem, aki pozitívan viszonyult volna hozzá, pedig Ő látta,
hogy másokkal kedvesek tudnak lenni. Vele miért nem?
Már
rég feladta.
Volt
egy szekrény az ablak mellett, amelyben olyan tárgyakat tárolt, amit azoktól
vett el, akikkel jól bántak. Neki nem volt semmije, csak két csereruhája, amit
hetente váltogatott. Annak is mindig kiforgatták a zsebeit, amikor eljött a
mosás, és rosszallóan nézték, amikor meglapult benne valami. Rögtön elkobozták.
De a szekrényt meg tudta védeni… Ugyan nem tudta, hogyan, de senki nem tudta kinyitni
annak két szárnyas ajtaját, csak Ő.
Édes
volt az öröm, amikor elcsente azoktól a pojácáktól a szeretett tárgyaikat, amit
a látogatások alkalmával egy-egy potenciális szülőjelölt hozott nekik, vagy, ne
adj’ isten, a Felügyelők közül lepte meg valamelyik a kedvencét. Persze, ő nem
használhatta ezeket, nem is akarta, csak elkobozta és elrejtette. Aztán nézte,
ahogy sírnak, ó, de keservesen sírnak, és könyörögnek a Felügyelőknek, hogy
adják vissza nekik a csecsebecséket, amiknek az eltűnéséről persze ők nem is
tehettek. Szinte nevethetnékje támadt.
Richárd
jojójának elrablása volt az első. Tartotta magát ahhoz, hogy semmit nem mondd,
így amikor felelősségre vonták, csak nézett nagy szemekkel, mint aki semmiről nem
tud. Éjszaka pedig elővette a játékot, és magához ölelte, de az égetett, mint
jogtalan tulajdonos keze alatt a bűnének tárgya. Visszadobta hát a helyére, de
akkor, azon az éjszakán, végre rémálmoktól mentesen aludt.
Egyből
azt tervezgette, hogyan fogja folytatni. A jojó, a labda, a feléig elszakadt
kártya és a kisautó az Övé voltak. A bosszú az övé volt!
Egy
nap aztán, amikor valamilyen bugyuta bohóc érkezett hozzájuk, ő a hátsó
sorokból figyelt, s nézte a nevetségesebbnél nevetségesebb trükköket - sosem
ült mellé senki, mióta felborította az egyik utálatos lányt a székével együtt.
Pusztán úgy, hogy ránézett.
Ahogy
ott ült, éktelen haragra gerjedt a szemfényvesztés miatt, amit ő átlátott, és a
festék-lufi kombináció miatt, ami színes volt és idegen és nevetésre ösztökélte
a „testvéreit”. Mert így nevezték egymást. Pfúj.
Aztán
a bohóc berakott egy filmet, valami lapos dolgon: egy mese volt. Három fiúról,
akik három különféle értékes képességet tanultak ki, hogy az apjuk kedvében
járjanak. Egy ház volt a tét, és a vívó fiú úgy kápráztatta el az apját, hogy
megállította az esőcseppeket. A mese bugyuta volt és persze a szeretetről meg a
jóságról szólt, de ő meglátta benne az értelmet is! El lehet tehát érni… Ha
elég kitartó, nagy dolgokat is megszerezhet. És ha valakinek, Neki megvolt
hozzá minden képessége.
Akkor
aztán bárkit tudna irányítani, és őt többé nem bánthatná senki. Ő már nem hitt
abban, mint a „testvérei”, akik minden hétvégén reménykedve várták az új
családjukat. Nekik SOSEM lesz családjuk!
A
Felügyelők szigorú szemmel nézték, amint elrohant és bezárkózott a szobájába. A
többiek csoportosan éltek, de őt külön rakták. Őt mindig megkülönböztették,
mint egy különleges érthetetlent, hogy védelmezzék az általánosokat és sekélyeseket.
Éjszaka az álmaiban ő volt az testvér, aki irányította az időjárást és bántotta
a testvéreit, hogy övé lehessen az ő képességeik is, mert azzal parancsolhatott
volna a népének.
Így
amikor reggel első lélegzetvételével magába szívta a dohos, penészes levegőt,
megfogalmazódott benne a gondolat, hogy megszökik. De előtte meg kellett
szereznie azt a lapos kazettát, hogy tudja, hová menjen, és mihez kezdjen.
A
reggelinél a bugyuta bagázs rimánkodni kezdett, hogy újra nézzék meg a filmet,
neki pedig viszketett a tenyere és kéjes örömmel és izgatottsággal várta a
megfelelő pillanatot, amikor létrejöhet a lopás. A beígért délutáni időpont
előtt leosont az étkezőbe és felkutatta a kazettát, ami úgy simult két tenyere
közé, mint a megváltás. Sikerült! – kiáltott volna fel ritkán érzett örömében,
ám ekkor kivágódott a konyha ajtaja és berontott a nagytermetű konyhás.
– To… - Valami sötét, valami bezavarodás,
nyöszörgés. – Heges, mi a jó francot csinálsz?
Szünet,
észrevette a kezében levő filmhordozót, és arca sötét színt öltött fel. – Te
lopsz! Te…Te loptad el azoknak az ártatlan gyerekek tulajdonait is!
Elkapta
a grabancát, és ezzel egy időben kiesett a fiú kezéből a kazetta. Ripityára
tört.
Mégsem
az erőszak és a szavak voltak azok, amik behatoltak az agyába és ott dübörögtek
a fülében, hanem a düh. A gyilkos düh, amiért ez a melák széttörte az Ő
filmjét!
Sötét
villanás cikázott a testéből és találta telibe a konyhás férfit, aki métereket
repült hátra. Ő zihálva térdelt, kezét ökölbe szorítva, szinte már fájt, szinte
már sírhatnékja támadt. De nem sírhatott, ezért is megverték már… nem lehetett gyenge!
Fogta hát magát, és berohant a szobájába, nem törődve a konyhással, nem törődve
a filmmel. Az ágy, a mocskos, szakadt ágy nyújtott menedéket, és úgy merült nyugtalan
álomba, hogy amikor legközelebb felkelt, már nem volt elkeseredett.
El
kell pusztítania ezeket a nem-embereket!
*
Megint rémálomra ébredt, meg persze arra, hogy a
vergődése közepette jókorát rúgott a lábát akadályozó falba. Zihált, nem emlékezett
az álmára, de furcsa, megmagyarázhatatlan nyomasztó érzés járta át. Haragot
érzett és nyugalmat egyben… Gyorsan megtapogatta az arcát, úgy érezte, az most
is a tűzben ég, és a hajába markolt volna, de a keze tovább csúszott, neki a
fadeszkának…
Ő
még mindig Heges, még mindig árva és még mindig a gardrób az otthona.
Egész testében remegett, úgy érezte, ez már nem a
rémálomtól van. Az érzelmei össze-vissza kavarogtak, nem tudta volna
megmondani, mit csinált, mielőtt lefeküdt, sem azt, milyen napot írtak. Jeges
veríték csúszott le a hátán újra és újra, összegömbölyödött, a vak sötétségbe
bámult, és úgy érezte, az most fojtogatja őt. Sokáig nézett vele farkasszemet,
míg végül elnyomta az álom, ami semmiről nem szólt.
– Ki az ágyból,
rusnya kölke!
A fiú szemei úgy pattantak fel, mintha jeges vízzel
öntötték volna le. – Igen, Vernon bácsi!
Futott, csinálta a reggelit, hogy a nevelőszülei
időben el tudjanak indulni dolgozni, de összekészítette Dudley uzsonnáját is.
Éppen végzett, amikor Petunia paprikavörös fejjel rárontott.
– Mégis hogy
gondoltad, hogy két teljes napig eltűnsz, Potter, aztán itt teszed a jót,
mintha mi sem történt volna?
– É…én –
hebegte, ugyanis nem tudta, miről beszél a nő.
– Petunia
drágám, ezt majd én elintézem este, el fogunk késni. Ne törődj azzal a mihaszna
ingyenélővel! – kiabálta Vernon, letrappolva a lépcsőn, ami minden egyes
lépésénél fáradtan felnyögött.
– Igaz-igaz –
túrt bele az asszony bozontos hajába. – Fölösleges.
Hegesnek nem marad ideje gondolkodni, mert az
ajtózáródás után Dudley elől kellett fusson, egészen az iskoláig. Az órákon
aztán, könyökölve az élénk színű padon, azon gondolkodott, ki az a Potter, és
hogy miért mondta azt Petunia néni, hogy ő kimaradt két napot, mikor nem is.
Megőrültek volna? Igen, biztosan ez áll a háttérben. Ebben a bizonyosságban
csinálta végig a napot, és nagyon örült, amikor Vernon „tanítása” másnapra
hárult, mert a súlyos bácsi túl fáradt volt a fizikai erőltetéshez.
A szelet kenyér, amit este elé raktak, úgy tűnt el,
mintha sosem létezett volna. A gyomra többet kívánt, egész nap másra sem tudott
gondolni, mint az étkekre, mintha valamikor, valahol… többet evett volna. A Dudley
család egyöntetű véleménnyel elküldte őt a konyhából, azzal, hogy sokat képzel
magáról, így amikor korgó gyomorral bekucorodott a gardróbba, a nyílt gyűlölet,
ami szétterjedt a testében, kellemes melegséggel töltötte el.
A fejfájás már a napja szerves részét képezte. Egyszerűen
nem tudott mit tenni ellene. Az óráit lelógta, inkább a vécében gubbasztott, és
azon gondolkodott, mit felejtett el. Mert valamit el kellett, különben nem
lenne olyan kínzó hiányérzete… Később az egyik tanára elkapta, és jól
kioktatta, majd magyarázkodása és lázának megmérése után hazaküldte. Jó
ötletnek tűnt elmenekülni, de nem tudta, hová mehetne, úgyhogy egyre kevesebb
elkeseredéssel, annál nagyobb határozottsággal ment vissza a Privet Drive-i
házba.
Ahol Vernon elkapta…
– Mi a szentséget keresel te itt? – ordított rá.
– Hazaküldtek – felelt. – Fáj a fejem.
– Fájjon is! – közeledett hozzá a férfi, akinek húsos
keze, ami szabályosan akkora volt, mint Heges feje, rámarkolt a pólójára. – Azt
hiszed, az iskola bejáróház? Azt hitted, elfelejtem, hogy meglógtál tőlünk?
Megrángatta, Heges feje pedig előre-hátra bicsaklott.
– Én nem mentem sehová! – kiabálta, és megpróbálta
lefejteni Vernon kezét magáról.
– Nem a fenéket! – Azzal elpöndörítette a háta mögé. A
fiú csúszva érkezett a lépcsősorhoz. – Ha elmész – lépett hozzá közelebb, jókorát
rúgva a fiú karjába – ne gondold – még egy, az ordalába –, hogy többé
visszajöhetsz – utolsó rúgás.
Ha elmentem
volna, nem jöttem volna vissza – gondolta Harry, összeszorított szemmel, amiből idegen,
sós könnyek hullottak, mielőtt elájult volna.
*
Vernonék talán odébb tolták a testét, de ők már
egészen biztosan lefeküdtek aludni. Ezt onnan tudta, hogy a kandallóban hagyták
kialudni a tüzet, és a ház alsó szintjén fogat vacogtató hideg volt, ami
beférkőzött a bőre alá, és mozgásképtelenné tette. Mindenhol fáj. Ordítani tudott volna, de nem tette. Inkább nagyot
sóhajtott, és lassú mozdulatokkal, a cipőtartóra támaszkodva, felállt. Sípolt a
tüdeje, a jobb karját nem tudta mozdítani, és alig tudott kiegyenesedni. Túl
nagy ütéseket mértek a testére.
Amint úgy érezte, menni tud, a konyhába ment, és
rezignáltan előhúzott egy hosszú kést a szárítóból. Nézte annak élét az ablakon
beszűrődő kandeláberek fénye alatt, és úgy érezte, meg tudná tenni. Ő már nem volt gyerek. Megérdemelte az a három
felfuvalkodott ember, hogy elvegye az életüket. Megérdemlik! Ő sosem ártott
nekik, mégis úgy viselkednek vele, mintha ő lenne az elsőszámú ellenségük.
Igen, Heges tudta, hogy meg tudja tenni.
– Felmegyek –
mondta ki hangosan, s ahogy ezt tette, a kés éle úgy fordult, hogy viszontlátta
benne saját magát.
Nem – borzadt el. Nem. Mi ez, mi történik?
A kés nagy hanggal és végtelennek tűnő idő alatt esett
a kőpadlóra, a fiú pedig kezébe a temette az arcát. Rázta a zokogás. Nem gondolta komolyan, nem, nem! Ő nem
lenne képes… soha.
Fájó tagokkal emelte le a kabátját a fogasról, és
csukta be maga mögött az ajtót úgy, hogy vissza sem nézett. Nincs helye többé
Dursleyéknál, nincs helye többé sehol!
Ahogy botladozva elindult, a lábai vezették; a szeme
csukva volt. A méretes hólepelben nehezen ment a járás, de legalább ebben az
órában nem esett. Sokáig ment így, addig, míg a gondolatok a szó összes
értelmében belé nem fagytak. Végtérre is, az sem számított már neki, ha soha
nem áll meg, az sem, ha nem talál menedéket. Valami egészen összekuszálódott,
és fogalma sem volt róla, micsoda és miért.
Ahogy így ment, egyszer csak nekiütközött valaminek, s
szinte visszapattant. De az a valami elkapta!
– Angel – suttogta rekedten a feje fölött egy hang
tulajdonosa.
Felpillantott. Egy férfi aggódó tekintete meredt rá,
feje fölött közvetlenül a naphoz hasonló sugarak törtek be a retinájába.
Hunyorított, belekapaszkodott a bácsi zöld mellényébe, és hagyta, hogy szinte ő
tartsa meg a súlyát.
– Elnézést – motyogta.
– Magyarázattal tartozol… - kezdte a felnőtt
szigorúan, ám ekkor a kisfiú elernyedt, és a felhúzódó pulóvere által láthatóvá
váltak a sérülései. – Mi történt...? – kapott levegő után a férfi.
Suttogás. Heges békére csukta a szemét, de csak
megszólalt.
– Ismerjük egymást, uram? – A kérdést olyan hosszan és
tagoltan tette fel, hogy szinte azonnal várta rá a választ, az mégsem érkezett.
A
csend csak nyomasztó lehet.
Felemelték a fejét, bár az leginkább lehanyatlott
volna. A két erős kéz melegen keretezte az ő rút arcát. Erre a gondolatra
elfintorodott.
– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi halkan, lágyan.
Olyan altatószerű volt a hangja. El tudta volna képzelni, hogy esti mesét
olvasson neki és…
– Heges – tért észhez.
– Nem emlékszel rám, Angel? – Az ember bizonytalan.
Heges homlokráncolva résnyire nyitotta a szemét, és
belenézett a férfi mélyfekete tekintetébe. Amit ott látott, attól megriadt. Hú,
de félelmetes! Ezt nyilvánvalóan a másik is észrevette, mert amikor ő nemet int
a fejével, már rátelepedett az arcára a fájdalom sorsmaszkja.
Az Angelnek szólított fiú érezte, hogy felemelték. Hogy
a férfi magához szorította, és szétcipzárolt dzsekijének egyik felét
ráterítette. A kisfiú nagyot szusszant, a segítője testéből áradó hő lenyugtatta.
Kis kezével fogódzkodót keresett, de csak a mellény belső zsebét találta - oda nyúlt
be. De… aztán eszébe jutott, hogy ez a férfi talán segíteni akar neki. És… Ő
még annyit sem mondott, hogy:
– Bocsánatot kérek, uram… hogy gondot… okozok.
Csak egy fáradt sóhajt kapott válaszul.
*
Egy
mezőn sétált, körötte nagylombú fák. A fű magas volt, a derekáig ért, nehéz
volt lépni, és felöltött benne a gondolat, hogy vajon mennyi bogár támadja meg
a lábát, de mikor lenézett, csak a ledöngetett, fekete földet látta. Nem félt,
holott nem tudta, mit keres a természetben. Mégis, egy láthatatlan erő
vonzzotta az erdő belsejébe, a tölgyesek és bokrok sűrűjébe. Kedvesen, valahogy
megnyugtatóan és csábítón, és Harry jólesően megborzongott.
Ahogy
haladt, egyszeriben sötétség borult a mezőre, és a fűszálak tapogatózva a
testéhez értek. Szinte belékapaszkodtak.
– Nem mész innen sehová. – Az egybefüggő
fűszőnyeg nyelvezete sziszegő, ő mégis megértette. Megtorpant.
– Az erdő hív, oda kell mennem – válaszolta
vissza, hangja saját maga számára is idegen volt.
– Itt kell, maradj! Te vagy én és én vagyok te,
én éltetlek és te feléleszthetsz. Tartozol nekem, ez a sorsod!
– Nem is ismerlek! – vetette ellen Harry, és
megiramodott az erdő irányába.
A
fűszálak megerősödtek, elkapták, ledöntötték a lábáról. Az esés azonban nem fájt,
így kezeivel letépve magáról a béklyókat, feltápászkodott, és ahogy futott, az
erdő szélén megjelent egy alig kivehető alak.
– Ne félj drágám, meg tudod csinálni – mondta
megnyugtató hangon.
Igen,
ő hívta, ez a női hang. Harry, bár nem tudta, mi a jó és mi a rossz, és egészen
azt sem tudta, ki is ő, az teljesen világos a számára, hogy ami elől menekül,
az ártani fog neki.
– Még egyszer nem menekülsz!
– Gyere
fiam, fogd meg a kezem, én megvédelek!
Anya?
A fiú elmaszatolódott. Kezdett elemeire bomlani, sikítani akart, lehet, meg is
tette. A pázsit erősen markolta, ő pedig harcolt ellene, ahogy csak tudott. A
fejét ütés érte. Nem, nem, mennie kell! Tőből kitépte az őt tartó fűcsomókat,
és a kezét vágyakozóan a nő felé érintette, aki alig volt pár lépésnyire.
A
mező és az erdő egymás ellenpólusaiként csatáztak. Amikor egy újabb ütés érte a
fejét, a kisfiú bokájára tekeredett fűtekervénnyel szorította meg a nő kezét. A
levegőben, ugrás közben. Még látta a vörös hajtincseket és a megnyugtató zöld
tekintetet, aztán magához tért.
Pofozgatás, verítékcseppek a teste teljes felületén. Zihálás.
Aztán a fizikai behatás megszűnt, és megemelték a fejét, hogy leöntsenek valamit
a torkán – örömmel nyelte a hűs folyadékot, és hanyatlott vissza a párnára.
– Anya? – nyögte, majd belemélyedt egy álomtalan
álomba.
*
Puha anyag vette körbe, kellemes meleg járta át a
testét. Az álmok ragacsos feketéje átfordult szürkébe, majd ahogy erőlködve
kinyitotta a szemét, fehérbe. Fény, fény!
Fájt szeme, a feje, a kezeit gyorsan előre kapta, és
rányomta. Még talán fel is szisszent.
– Jó
reggelt.
Képzelődött, vagy valaki tényleg hozzá szólt? Hümmögve
fordult a másik oldalára, karjaival átölelve a fejét.
– Fáj
valamid? – Megdermedt. Ez már félreérthetetlenül egy emberi hang volt. Mély… És
eszébe jutott a tegnap este.
Egy szempillantás alatt ledobta magáról a takarót, és
haptákba vágva magát, felállt. Egy ajtóval találta magát szemben, magas, ódon
ajtóval, ami szinte beharapta magát a könyvespolcok közé, amik majd’ az egész
szobát kitöltötték. Plafonig értek, raktuk roskadásig könyvek voltak - egy
szabad hely sem volt talán. A fiú ámuldozott. Középen egy sokkarú csillár
világította be a szobát; bizonyosan ez zavarta őt, mert hát tél van, ilyenkor
nincs fényesség… A fiú, ahogy forgott, egyszeriben meglátta a férfit, akivel
tegnap találkozott, egy fotelban ülve. Lustán méregette őt, ölében egy könyv
hevert. Gyorsan elnézett róla.
Az ágy valahogy nagyon nem illett a szoba képébe… Szemöldök
összevonva nézte a puha alkalmatosságot, nézte, aztán eltűnt. Eltűnt!
– Ááá!
– ugrott hátrébb. – Mit csinált? – kiáltott rá a férfira.
– Mágia.
– Ne,
ne – nézett körül, mintha bármelyik pillanatban feltűnne Vernon bácsi és
Petunia néni, hogy jól elverjék. Mint tegnap… Csodálkozva érintette az
oldalához a kezét, ahol, tisztán emlékezett rá, előző nap nagyon fájt a dagadt
nevelőszülőjének rúgása.
– A
nevelőszüleid nem rendelkeznek mágiával? – szólalt meg a férfi, miután lassú
mozdulatokkal maga mellé rakta a könyvet az asztalra.
– Nem,
egyáltalán nem – válaszolta a fejét csóválva. – Ők… nem szeretik.
Az ember bólintott egyet. Karjait a kényelmesnek tűnő
karosszéken nyugtatta.
– Emlékszel
az álmaidra most éjszakáról?
Heges megborzongott. Sokszor álmodott rosszat, szinte
egyre többször… Erre csak most jött rá. De arra sosem emlékezett, hogy miről
szóltak az álmai. Ezt elmondta a feketébe öltözött embernek is, aki ismét
bólintott.
– Nem
mondta még neked senki, hogy emlékezet-kiesésed van?
A fiú rámeredt a férfira, majd mosolyra húzódott a
szája, és hangosan elkezdett nevetni. Ú…! Nem viccelt. A villogó tekintetet
látva a szájára tapasztotta a kezét.
– Khm,
nem, izé… szerintem nincsen.
– Pedig
mi már találkoztunk – dőlt előre a férfi, és hagyta, hogy félhosszú haja az
arcába hulljon, ezzel eltakarva a szemeit. Ő biztos látott így, a „függöny”
mögül, a kisfiú viszont elkapta róla a pillantását, mert feszélyezte a helyzet.
– És te nem emlékszem rám, sem arra, hogy itt jártál volna. Nyomtalanul
eltűntél a házamból. Hat évesen! Nem is tudod a mágiádat kontrollálni, és
biztosan nem lépett be senki a házamba. Hogyan…?
A végére kiabált, Heges pedig a könyvespolcokig
hátrált. Kiverte a víz. A férfi is bántani fogja?!
De aztán a férfi lenyelte a dühét, és a kisfiú olyan
jót reggelizett, mint talán soha
életében.
*
A Perselus Piton nevű férfi kellemes társaságnak
bizonyult. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, akkor érdemes volt figyelni
rá. És nagyon úgy tűnt, hogy semmi hajlandóság nem volt benne, hogy bántsa
Hegest. Viszont úgy látta, hogy megátkozták őt, és segíteni akart rajta
valahogy… Emiatt pedig egy igazgató titulusú embert hívott meg magához, aki a
délutáni órákban érkezett. A kisfiú félt, hogy le kell vetkőzzön, meg hogy jól
megszurkálják majd, mint a doktorok, aztán pedig visszaküldik Dursleyékhez
azzal az indokkal, hogy nem normális. Mert ő senki számára nem volt az eddig. Keserű
szájízzel üldögélt a nappaliban, és nézte a bősz tél tombolását, már az ebéd és
a rövid segédkezés után a pinceszobában, ahol bájitalokat csináltak
Perszelusszal. A fekete ember még mindig ott volt, őt viszont felküldte, hogy
nézzen valami étel után. Persze ő a bőséges reggeli és ebéd után már nem volt
éhes, így letelepedett az egyik falból kiugró párkányra, hogy orrát az ablakhoz
érintve bámulja a hófödte tájat. Völgyben lehetett a ház, a fekete ember háza,
távol a várostól, mert nem voltak lámpák és nem volt más ház idestova sehol.
Emiatt Heges kicsit még frusztráltabbá vált. Hová menekülne, ha valami rosszra
fordulna…?
Perselus váltig állította, hogy találkoztak már, ő
pedig egészen biztos volt benne, hogy ez nem igaz, ugyanis egyetlen emléke nem
volt a férfiról régebbről. A házra sem emlékezett, a lebegő fénygömbökre sem,
amik világításul szolgáltak, arra meg végképp nem, hogy nyomtalanul elszökött
volna. Mindazonáltal abban biztos volt, hogy Dursleyék már keresik őt, és ha
visszakerül hozzájuk, megbánja azt is, hogy megszületett - jobban, mint eddig
bármikor, mert nem lesznek hozzá kegyesek. Ha rájuk gondolt, megint eszébe
jutott az éjszaka, amikor nagy fájdalmak közepette a kést szorongatta a kezében
és… Hihetetlen. Az nem ő volt.
Akárhogy is viselkedtek vele a nevelőszülei és az ő
fiúk, soha nem akarta bántani őket. Akkor mégis az elsöprő erejű kudarc-érzés
és lehangoltság azt mondatta vele, hogy meg kell torolnia az ellene elkövetett
cselekedeteket. És ő majdnem megtette.
A kisfiú tudat alatt ökölbe szorította a kezét, szinte
már elfehéredtek ujjpercei, tekintete pedig már nem a tájat pásztázták, hanem az
élményképei között ugráltak. Perselus Piton az ajtófélfánál állva figyelte, és
úgy látta, ez egy jel arra nézve, hogy valamit elhallgat a fiú. Vagy, hogy
elméjében több indíttatású harc dúl.
Kettejük alakja - az összekucorodó, lángoló tekintetű
fiúé, aki végre méretének megfelelő ruhákat viselt, és a magas, vékony
bájitalmesteré, aki karját összefonva függesztette elgondolkodó tekintetét a
saját feladatának és problémájának titulált gyerekre - mintha összeköttetett
volna abban a gyéren megvilágított helyiségben, mintegy sorsuknál megragadva.
Egyikük sem vette észre, hogy a kandalló tüze fellángolt a sarokban, és
kivetette magából a tanácstalan roxforti igazgatót, aki rövid megfigyelés után
csillogó szemmel mosolyodott el, mert felismerte a jövőt tápláló reményt.
Halkan leült hát a mellette levő székre, és boldogan nyugtázta barátja
rárebbenő, rajtakapott pillantását, ami egyszerre dühössé vált. Az a pír az
orcája két oldalán a gyengédség beismerésének foltja lett volna?
– Albus – bólintott mereven Perselus a felettese felé,
miközben a közelükben ülő fiú reakcióját leste.
Az összerezzent, ujjai szétnyíltak. Meghökkenve
figyelte saját mozdulatát, ami a bájitalmester szemében garancia volt az
elmélete helyességére, annak is második felére.
– Üdvözöllek titeket! – szólalt meg ünnepélyesen Dumbledore,
ezúttal csak a fiút nézve, aki bizonytalan lépésekkel közelebb merészkedett
hozzájuk, és jól érthetően, de halkan köszönt neki. – Én Albus Dumbledore
vagyok, a Roxfort igazgatója.
– Ez Nagy-Britannia legnagyobb varázsló- és
boszorkányképzője, egy iskola, ahol olyan gyerekek tanulnak, mint amilyen te is
vagy – magyarázta a tanácstalan tekintetet látva.
– Én… tanulhatnék ott is, Dumbledore úr? – kérdezte
Heges.
– Na, ne szaladjunk annyira előre – nevetett fel
Dumbledore. – Perselus, kérhetnék tőled egy bögre finom forró csokoládét?
– Természetesen, igazgató úr. – Perselus intésére az
asztalon megjelent három csésze, mindenféle nyalánkság és ital.
– Jaj, Perselus, milyen figyelmes vagy! Arfonza-féle
savanyúcukor, a kedvencem! Angel, ugye? – fordult a visszahúzódó fiú felé. –
Kóstold ezt meg feltétlen, egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak egy
magamfajta öregembernek ízlenek eme mennyei édességek.
– Köszönöm – mondta a fiú, és próbaképp kivett egy
szemet az üvegtartóból. Közben hálás pillantást vetett Perselusra, amiért teát
rakott elé. Igyekezett úgy ülni a széken, hogy közelebb legyen hozzá. Az idős
bácsi ugyanis elég furcsa volt.
– Visszatérve a kérdésre, ifjú barátom, ha eléred a tizenegy
éves kort, bizonyára a Roxfort házai fogják az otthonodat adni. De addig is,
volna itt néhány dolog, ami kvalitást élvez. – A szemüvege fölött a barátjára
nézett, aki fanyar szájhúzással viszonozta a pillantást. – Perselus
tájékoztatott az alapvető dolgokról. Meg kell, kérdezzem, most jól érzed magad?
– Igen, én… igen – ugrált a fiú tekintete kettejük
között, végül a fekete emberen állapodott meg. – De… néha nagyon furcsa
dolgokat érzek.
– Mint például? – kapott a szón Dumbledore. Heges
visszanézett rá, majd lesütötte a tekintetét. A keze nyugodtan pihent a
combján… ezelőtt a körmei a húsába martak.
– Dühöt – motyogta, majd erősen megrázta a fejét. –
Sosem volt ilyen…
A két felnőtt gyors pillantást váltott. Az igazgató
egy mozdulattal lerakta a kezében tartott csészét, és ráncos kézfejét Heges apró
kezére helyezte – ezzel felhívta magára a figyelmet.
– Mesélj nekem erről, gyermekem. Nem fog történni
semmi rossz, ha a gondolataidat megosztod velünk. Segíteni akarunk rajtad. Még
egy cukrot?
– Köszönöm, nem kérek – sóhajtott fel a fiú.
Mérlegelte a lehetőséget, hogy belekezdjen-e a mondandójába, de aztán egy, a
Perselusra vetett pillantás megerősítette abban, hogy megteheti. – A
nevelőszüleim, ők ugye sokat bántanak. És mostanában azt érzem, hogy ez
igazságtalan.
Halkan beszélt, mintha ellopnák tőle a szavait és
megbüntetnék érte.
– Rengeteget fáj a fejem. És… ez nem azért van, mert
megégtem. – Pislogott, nagyokat. Gyengének érezte magát és esetlennek.
– Értem, fiam. Nézz rám. – Az idős férfi nem sürgette,
megvárta míg összeszedi magát. Mikor a szemébe nézett, a bácsi égkék szeme
szinte még világosabbá vált. Aztán megszólalt. – Semmi. – És a hangjában
keserűség csendült, arcának barázdái elmélyültek.
Heges felpattant a székről. Hevesen vert a szíve, nem
tudta, mi történt, de megint úrrá lett rajta az a fajta sürgető indulat, amivel
a rossz érzései is szoktak.
– Mi volt ez? – emelte fel a hangját, és kezeit a
homlokára tapasztotta.
– Mi az, hogy semmi? – kérdezte ezzel egyidejűleg
Perselus.
Az Albus Dumbledore nevű férfi válla kicsit
megereszkedett.
–Nem lehet
legilimentálni.
– Igen, erre már én is rájöttem. Albus, mégis mit
gondoltál?
– Kéne tudnunk…
– Minden bizonnyal egy erős mágiával rendelkező fiúról
van szó, Albus, csak erről van szó.
– Nem…
– Nem is ezzel kéne törődnünk, hanem… Mi nem?
– Bármivel törődsz is, Perselus, ez a kettő összefügg.
– Megmondaná már valaki, hogy miről van szó? – robbant
ki Heges. Harry. A fiú összezavarodott, és megtántorodott. Az érzések
felemésztették. Ki ő? Miért van itt? Neki Dursleyéknál van a helye, azoknál a
szemeteknél, akik verik és neki vissza kéne adnia!
Sípolt a füle, érezte, hogy valaki megragadta, és megszorítottata
a karjainál fogva. A tisztás, az erdő… Anya!
A fekete ember, aki Angelnek nevezte el, és megölelte…! Szeretet.
Perszelusz, emlékszem rád! – akarta mondani, de csak
annyit sikerül kinyögnie:
– Persz… – és a sötétség bekebelezte. A gyűlölet, a
pusztítás, a tűz.
Vagy
ez a Halál?
*
– …
Ez az egyetlen megoldás.
– Miért pont ez, Albus? Tudom, hogy tudsz
valamit, és megőrjít, hogy nem akarod elárulni, mi az.
– Csak elméleteim
vannak, de az egészen biztos, hogy a fiúnak fel kell épülnie a maradandó égési
sérüléséből.
– Egy éve szerezte, Albus! Nem törődtek vele! A
bájitalok sem képesek a muglik hanyagságát orvosolni, a szentségit! Mit vársz
tőlem?
– Fontos
neked a fiú. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani.
– Magyarázatot
követelek!
– Perselus,
a legjobb lesz, ha nekilátsz a gyógymód megtalálásának. Addig a fiú szenvedni
fog, és lehet, bele is hal a fájdalmaiba.
Csönd.
– Merlinre, hogy a fene egye meg ezt az embert!
Létezik,
hogy a saját hangját hallja valaki a távolban?
– Én te vagyok!
Ki
vagyok én?
– Én!
Elmeszakadás.
Túl sok. Mozog a szem a szemhéj alatt, őrlődik, vonaglik a test.
– Angel,
kérlek, ébredj fel!
Perszelusz?
Láttad anyát az erdő peremén?
*
Túl sok idő telt el. Reménytelen, hogy a fiú
felébredjen.
Perselus Piton hajába markolva járkált a szobában,
ahol minden este szellőztetett, hogy a fiú friss levegőhöz jusson. Tizenhárom
nap, ennyi idő telt el. Soha életében nem töltött ennyi időt a laborban, soha
nem aludt ennyire keveset, és életében csak egyetlen egyszer volt
elkeseredettebb. Amikor Lily meghalt…
Megrázta a fejét. Nem tudta, miért volt számára fontos
a fiú. Nem töltött elég időt a társaságában és nem tudta, ő mit gondol róla. Azt
sem tudta, milyen is ő valójában. A fiú félemberként került hozzá egyszer, kétszer.
Mégis szerette.
A tizenharmadik nap éjszakáján újabb bájitalt próbált
ki a kórosan lesoványodott gyerek szervezetének meggyógyítására. Ötödik napja
főzte a különleges összetételű nedűt, aminek mostanra halványszürke színe volt.
Mikor a kicsiny test magába szívta, a remény is láthatatlanul távozott. Pedig
Perselus várt. Várt perceket, várt órákat, de a fiú szaggatott lélegzetvételei
nem változtak meg. Ő is hozzá idomult, miközben tehetetlenül összeroskadva ült
a széken, és nem mert többé a testre nézni.
Amikor meglátta, felszínes érdeklődést mutatott felé.
Önmaga volt.
A fizikai sérülést látva dühössé vált, mert ő csak
utólag tudott segíteni. Mindig csak utólag. Ez az élete. Vezeklő.
A csúnya torzulásban, a maradandó hegekben az örökké
szóló megbélyegzést látta. A Sötét Jegyet. A saját lelkét. Nem tudott mit
tenni, egyre kevésbé volt önmaga.
A hiány aztán felőrölte, mikor eltűnt, félt, hogy
halál fiává vált a kis kópé, akit annyira magáénak érzett!
Mikor aztán újra meglátta, szidta volna és mindent
megtett volna érte! Újra ölelte volna, hogy érezze, ő tud szeretni! Még tud!
És most ismét itt… A saját lelkének lecsupaszított
mása hevert előtte, és minden fájdalmát átérezte. Át akarta érezni! Vele
haldoklott…
A könnycsepp, amit a hajnali órákban megviselt arcáról
letörölt, lágy volt és selymes. Felismerte: nem az övé. Akkor állt föl, és
hagyta el tizennegyedik napja először a házát.
III.
Halhatatlan
angyalok
– Sikerült, Perselus!
– Takarodj innen… Angel, hallasz engem?
– Hrr. – Élek!
A kezét bátorítóan megszorították. Résnyire nyitotta a
szemét. Hol van?
– Hogy érzed magad, drága fiam? – Égkék tekintet
úszott be a horizontjába, összerázkódott.
– Utoljára mondom, Albus…
– Ne légy ilyen szívtelen, barátom. Látni akarom, hogy
van a fiú.
– SOSEM érdekelt, hogy mi van vele! A te hibádból
történt minden…
– Perszelusz? – hunyorított a férfi felé a fiú. – Mi
történt velem?
A két felnőtt váltott egy komoly pillantást; az
idősebb hátrált ki belőle. Még egyszer rápillantott a gyerekre, akit saját
felelőssége lett volna megóvni, és akinek sorsa talán véglegesen
megpecsételődött volna, ha a bájitalmestere nem talál rá… Bár Perselus nem
látta rajta, megviselték a történtek. Megfáradt aggastyánként kívánt még egyet
az ő Harryjének, és háborgó lélekkel, csendesen hagyta el kollégája hajlékát,
mentegetve önmagát, hogy akkor és ott
a legjobbat tette.
Perselus Piton komor ábrázattal ült le az ágy mellé,
mikor már ketten maradtak a szobában.
– Mire
emlékszel?
A fiú elgondolkodott, de elég zavarosak voltak a
gondolatai. Képsorok úsztak a szeme elé és indulatok, amik hol a sajátjai
voltak, hol nem.
– Olyan volt, mintha küzdöttem volna magammal –
válaszolta. – Hallottalak téged, meg… Dumbledore-t. Majdnem meghaltam?
Perselus bólintott, s közben végig figyelte a
gyerekben végigmenő változásokat.
– Miért… nem hagytad?
– Hagynom kellett volna? – nézett rá egy lesújtó
pillantás kíséretében. - Nem magaddal harcoltál – felelte aztán. – Nem értenéd
meg most, ha elmagyaráznám, de akkor, amikor megégtél, egy gonosz erőt
képviselő varázsló elkezdte átvenni feletted a hatalmat. Emlékszel a hegre a
homlokodon?
– I-igen. – A fiú feje visszahanyatlott a párnára. –
Eltűnt, azaz… nem látszott, mivel…
– Így történt – vágott a szavába a férfi. – Nem te
tehetsz róla.
A fiú összeszorított szemmel emlékezett vissza arra a
képsorra, amikor a kés a kezében nyugodott. Ölni
akart.
– Én úgy
éreztem. – Hangja rekedt volt, szemébe könnyek gyűltek. Nem akart szembenézni a
férfival, nem akarta látni a csalódottságot rajta.
– Nézz ide. –
Harry bizonytalanul kinyitotta a szemét, és belenézett a tükörbe, ami megjelent
előtte. Látta magát.
Szíve a torkában dobogott. Perselus kezében tartott
keze kicsúszott a szorításból, és ujjaival végigsimította arcképét. A
felismerések egymást követték. Nem volt rajta szemüveg, mégis látott. De ami a
legfontosabb, az égési sérülés eltűnt az arcáról, bőre nem volt megviselt és
eltorzult.
– Ezt
Te csináltad, Perszelusz? – saját hangja a tükörből szólt, ujjai remegtek,
tekintetét könnyfátyol lepte el.
– Ha
nem segítesz, nem sikerült volna, Harry.
Összeszorult a torka, a lepedőre pillantva tolta el
magától a lebegő tükröt. A könnyek még sosem voltak ilyen intenzívek, már-már
édes ízűek.
Mikor feltekintett a mostanra álló férfi alakjára,
semmit nem tudott leolvasni annak arcáról.
– Angel.
Így hívnak, nem emlékszel?
Perselus hosszú ideig nézett maga elé, és mikor ezt észrevette,
vissza kellett üljön a székre. Arcán a boldog mosoly félreértelmezhetetlen
volt.
*
– Mardekárszöld
– ismételte meg a fiú Perselus hálószobájában állva. – Tehát, te ennek a… hásznak
a főnöke vagy?
– Mondhatni.
Nem tudom, emlékszel-e rá, de bájitalokat készítek. Ezt tanítom a Roxfortban
is.
– Persze!
– vidult fel a gyerek. – Emlékszem a szeletelésre meg aprítászra… Michelangelo
képére a faladon… a teára…
Harry elrévedő tekintetét látva Perselus kitessékelte
a fiút a szobából, és levezényelte a nappaliba. Megbeszélték már, hogy mit
jelentett neki a forró ital és azt is, hogyan élte meg a nevelőszülei
bánásmódját. De arról nem tudtak, és nem is akartak beszélni, hogy mennyire jó
volt egymás társaságában lenni és megosztani a gondolataikat. Perselus még
mindig csak egy gyerekkel állt szemben, holott erre újra és újra emlékeztetnie
kellett magát Angel fejlettsége miatt, amivel a világot szemlélte.
Teáskancsók és sütemények mellett ültek már, amikor a
fiú megtörte a csendet.
– Te nagyon szereted a
szöldet, emlékszem, hogy amikor rám találtál… mindkétszer. Egy olyan színű
ruhát viseltél. Azzal… takartál be.
A férfi mostanra kiderítette, hogy Angel érti és
beszéli a kígyók nyelvét, ugyanúgy, ahogyan Voldemort. Ettől függetlenül az
alap beszédkészsége zavarta, és igyekezett tanítgatni, hogy elhagyja a selypítését
- kevés sikerrel. Ő még mindig Perselus Piton volt, és még mindig hirtelen
törtek rá az indulatok, főleg akkor, amikor már háromezredére hallotta a nyelvi
hibákat.
– Zöld, érted, zöld!
– Jól van na,
Perszelusz! Szóval…
– Igen,
szeretem – fújtatott. – De a zöldnek – pillantott jelentőségteljesen a fiatalra
– számtalan színárnyalata van. Vannak sötétbarnás árnyalatok, amik kifejezetten
irritálnak. Meg a neon színek – fintorodott el. – Ez a mellény zsengezöld
színű.
Harry szeme felcsillant, és felugrott a fotelból,
készen arra, hogy elfusson.
– Szengeszöld,
szengeszöld – ismételte nevetgélve, miközben Piton hozzávágott egy párnát, ami
elől ügyesen ellépett. A férfi pálcájából aztán apró termetű vadlovak ugrottak
ki, amik felé iramodtak, ő pedig körbefutotta párszor a házat, végig ezt a szót
kurjantgatva.
Perselus pedig a kanapén ülve jóízűt bosszankodott.
– Össze kellene, zárjam
egy baziliszkusszal – gondolta lemondóan.
*
A furcsa páros éjnek évadján a kandalló mellett ücsörgött.
A fiú szorosan hozzábújt a férfihez, akit apjaként szeretett, aki megmentette,
s aki annyi minden adott neki az eltelt idő alatt, amióta megismerte. Szerette
a bosszúságát, a csípős megjegyzései mögött megbújó tanításait és a szavak
nélkül közölt érzelmeit. Szerette, amit csinált, a bájitalok főzését, de
leginkább az otthont, ami lassan már elfeledtette vele a mugli sémaházakat, és
az összes ráirányuló rosszindulatot, amit el kellett tűrnie. Most csak egy fiú
volt, aki rádőlt Perselus mellkasára, és félig fekve, félig ülve a kezével
játszott, ami még mindig hideg volt a nem sokkal ezelőtti hócsatájuktól, amivel
felháborgatták a birtokot fedő mennyei hóréteget. A férfi megmoccant, mire ő
kérdő tekintettel feltekintett a sötét szemekbe, amikben a kandalló lángjai
szelíden tükrözték kettejük meghitt képét.
– Tetszettek az ajándékaid? – kérdezte halkan a férfi.
A fiú ragyogó mosolyt villantott fel, és átölelte őt.
Fölösleges kérdés volt, de az örök bizonytalanságot nem tudta levetkezni
magáról egyik napról a másikra.
– Soha nem kaphattam volna jobbat – suttogta Angel a
zöld mellénybe.
Egy seprűt kapott, olyat, amivel a mágustársadalom
kviddicsjátékosai játszottak, és egy könyvet, ami éppen erről szólt. Perselus
úgy gondolta, a fiatalnak kijár a szórakozás, és ezzel az ajándékával kicsit
közelebb kerülhet a világukhoz. Voltak persze tervei. A szünetben el akarta
vinni a Roxfortba és az Abszol útra, ahol aztán majd beülnek egy ebédre és
közösen felfedezik az édesség-, ruha-, és könyvesboltokat. Aztán talán elviszi
külföldre is… Igen, Perselus tudta, hogy az életében fordulópont következett
be.
Végre boldog volt. Ahogy elégedetten feltekintett a
mennyezetre, a tekintete egy pillanatra megakadt az arcképen, amit a gyerek
unszolására a ház még figyelemfelkeltőbb helyére helyeztek. És Michelangelo
mintha egyenesen rájuk nézve elmosolyodott volna…
A fiú meleg kis teste ernyedten dőlt a mellkasára -
keze átkulcsolta a derekát. Kettejük karácsony estéje még sosem volt ilyen
meghitt.
THE
END
Megjegyzés:
A történet címét Michelangelo Buonarroti Árnyékban
izzó élet című verse ihlette.
Szia kedves Író!
VálaszTörlés1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)
Nekem kifejezetten tetszett, hogy Harry a Dursley-féle szolgai funkciójában készítette el az ötórai teát, ami így tökéletesen belesimult a történetbe. A tea központi szerepet játszott az elején, de aztán ez a hangsúly egyre inkább elsorvadt, végül el is lett felejtve; egy keretes lezárás jót tett volna neki, hiszen ez a kihívás fő témája. A végén, ha mondjuk a jól ismert, de oly keveset ízlelt tea illata töltötte volna be a szobát, abban az atya-fiúi vállalt szerepben, pontosabban annak az ölelésében, akkor, mint a zacskós cukrot, kilóra megvettél volna vele. Így viszont nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy csak ráhúztad a történetre, legyen benne, aztán kalap-kabát, viszlát. 8 pont
2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)
Egyértelműen igen; a leírásaid gyönyörűek voltak, minden apró kis téljegy itt élt bennem az olvasásod közben. 10 pont
3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)
Amikor megláttam ezt a kulcsodat, kikerekedett a szemem, hogy ezt vajon hogyan fogod beépíteni a történetedbe? Az a rész, amikor erről írtál, nem tett hozzá sok mindent a cselekményhez, nem varrt el szálakat, nem hasított fel új lapot, nem volt ok, sem okozat, egyszerűen csak ott volt, mert muszáj volt. Nekem ez a töredék iszonyúan kilógott a történetedből, és nem csak a cselekménye, hanem a hangulata miatt is; örülök, hogy erre nem 10 pont a maximum. 2 pont
4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)
Ahj… bosszantott. Olyan gyönyörűen írsz, és olyan szép volt a zsengezöld mellény! Mégsem sikerült elkapni, vagy pontosabban túl akaratosan markoltál bele, és iszonyúan szájba rágósra sikeredett. Egy utalás, metafora, homályban hagyott vágy, érzelem sokkal mélyebb lett volna, mint a nyelvtantanulás, illetőlegesen a helyes kiejtés. Miért? Az egyik legszebb jelenet volt, amikor Harry az említett mellény belső zsebébe dugta a kezét; miért nem ezt vitted tovább? Akár emlék formájában is. Vérzik a szívem, szengeszöld… 6 pont
5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)
Megjelenik. Nagy szerepe nem volt ugyan, de belesimult a történetbe; én elhinném, hogy akkor is belekerült volna, ha nem lett volna kötelező a szerepeltetése. 5 pont
6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)
VálaszTörlésAhogy azt már pár szempontnál említettem, gyönyörűen fogalmazol, a leírásaid nagyon szépek, részletesek, és egészen a lélekbe nyúlnak, kényszerítve, hogy én, olvasó is átéljek minden érzelem-impulzust, amit a szereplőid is. Helyesírási hibát nem találtam benne – igaz, én sosem keresek és, ha elmélyedek egy történetben, fel sem tűnik –, az egyedüli, ami szemet szúrt, a zárójelek használata. Vagy végig tartsd meg, vagy egyáltalán ne használd; Harry selypített, leírtad, tudomásul vettem, érteni lehet, hogy a Heges miért Hegesz, és a többi. A másik, ami a leírások nagyszerűségével ellentétben állt, azok a párbeszédek. Mintha két különböző író írta volna őket; csonkák voltak és ügyetlenek, olyan kedvesen aranyosak, amin mosolyog az ember, de közben kellemetlen is az érzés, hogy kizökken a novella hangulatából. 8 pont
7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)
Egyrészt semennyire, másrészt pedig nagyon. Bár nem volt kint az OOC, én mégis elkönyvelem annak, és akkor lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatom, hogy Piton és Dumbledore nagyon is a helyükön voltak. Egy-két rész volt, amin kicsit elméláztam, mennyire reális ez (takarodj és a társai), de elengedtem. Nagyobb problémám Harry; első körben egyből beleszerettem, a fájdalma az enyém volt, a sebhelye zseniálisra sikeredett, de egy ennyire bántalmazott gyerek nem fog akaratosan ordítozni, követelőzni, hogy mondják el, mi van vele, sem kéréssel fordulni az elérhetetlenhez (a férfi, aki messze felette áll, mégsem bántja). Hogy csúnya, de egyszerű és érthető legyek: a kóbor kutya sem kér nevet magának, csak hálásan rányal arra a kézre, ami simogatás helyett üthetné is… Ezzel a vonulattal képtelen voltam megbirkózni, tudom, hogy van jellemfejlődés, de ilyen fokú pálforduláshoz több száz oldal szükségeltetik. 7 pont
8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)
Az eleje hihetetlenül jó volt, a visszautalások egy korábban történt szörnyűségre a fájó jelenben, az általános borzalom, ami Harryt érte, mind-mind tökéletes volt, aztán jött valami széthullás, talán időhiány, és rengeteg elem csúszott ki a helyéről. Leginkább kapkodásnak vélem ezt, mert a részletesség egyre csak bomlott, a kidolgozatlanság a vége felé fájó volt (Piton és Albus és a rémálom pszichózis, a legitimáció, a miértek, ó, de sok miért maradt! válasz nélkül). Számos dolog nem volt egyértelmű, hiába figyeltem; a kazettás emlékszilánk is kilógott, pedig annak (majdnem) központi szerephez kellett volna jutnia. Nekem mégis a legégetőbb kérdés, hogy Piton hogy-hogy nem tudta, hogy Heges kicsoda? Pedig belenézett azokba a gyönyörű Lily-szemekbe… És Albus nem mondta neki? És miért botlott bele csak úgy? Hát az emlékezetkiesés? Vagy az az elmezavarnak tudható be, mint kiesett idő? De hát akkor sem értem; egy ilyen hatású találkozás nem zuhan ki az elméből, inkább belefullad, beleragad, és akar még többet abból a kézből, ami sosem bántotta őt. 6 pont
9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)
Lényegében összefoglalom, amit fentebb írtam: a leírások gyönyörűek, a párbeszédek azonban kicsit kizökkentettek, és a nyitva maradt kérdések is elfeslett madzagként lógtak a the end felirat után. Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett, főleg a megégett arc, a kiszolgáltatottság, és felöklendezett gyűlölet (haha, kár, hogy a kés a padlón koppant), no meg maga a páros. 10 pont
Üdv, Zajec.
1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)
VálaszTörlésAz elején egyértelműen szerepelt, de a végére sajnos elsikkadt. Talán lehetett volna még a végére tenni egy mondatot róla. 8 pont
2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)
Teljes mértékig. Nagyon tetszettek a leírások, teljesen magam előtt láttam az egészet. 10 pont
3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-10)
Bocs, de nekem nem jött át, csak másodszori nekifutásra találtam meg. Valahogy nem adott a történethez semmi pluszt, csak ott volt, mert ott kellett lennie. 3 pont
4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)
Szengeszöld, ezen még most is mosolygok. Szerintem illeszkedik a történetbe. 9 pont
5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)
Megjelenik. Fel sem tűnt, hogy az is kulcs, jól illett a történetbe. 5 pont
6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)
Találtam egy-két elgépelést, és néhol elvesztettem a fonalat, de másodszori olvasásra sikerült mindent megértenem. 9 pont
7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)
Amit hiányoltam az az OOC figyelmeztetés, így nem tudok maximális pontot adni. Perselus Dumbledore-ral szembeni viselkedése számomra egy kicsit meredek, de megtudom érteni. Harry itt-ott kicsit, hogyan is fogalmazzak furcsa volt, de ezt betudom a bántalmazásoknak. 8 pont
8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)
Az eleje fantasztikusan sikerült, de utána úgy éreztem, hogy valahogy túl nőtt rajtad ez a történet. Nem bántalak, én sem tudok sokáig figyelni, koncentrálni az írásra, ezért is alkotok egyperceseket.
Nekem hiányzott a magyarázat. Hogy jutott Harry haza olyan hirtelen? Hogy nem tudta Perselus, hogy Angel kicsoda, hogy került oda Piton egyáltalán? 7 pont
9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)
Összességében tetszett a történet, imádom a severitust, sajnos kezd ez is kihalni. Tudom, hogy nem könnyű kihívásra írni, és várni a kritikákat, én is átéltem néhányszor. :) Köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetet, és gratulálok a megírásához. 9 pont
Ero
Szia Ero!
TörlésA 3-as pontnál rosszul írtad az adható pontszámot. 1-10-iget írtál, miközben csak 1-5-ig lehet pontozni. Nem tudom, hogy melyik pontozás szerint adtad végül az erre vonatkozó pontszámodat, de kérlek írd át, és nézd meg, hogy végül is jól pontoztad-e a hármas "kérdést".
Köszönöm,
Scale
Köszönöm, hogy szóltál.
Törlés3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)
TörlésBocs, de nekem nem jött át, csak másodszori nekifutásra találtam meg. Valahogy nem adott a történethez semmi pluszt, csak ott volt, mert ott kellett lennie. 2 pont
Kedves Író!
VálaszTörlés1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)
Megvallom őszintén, nekem nem illik a könyvbeli, pletykás Petuniához a teázás, de az ötlet, h csak Harrynek kell vizet innia jó. Kicsit mikor Pitonhoz kerül, keveset teáznak, tehát legyen 9 pont.
2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)
Pont ezt hiányoltuk egy másik történetben, nem kell ahhoz karácsonynak lenni, hogy érezhetően fagyos legyen a hangulat. 10 pont
3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)
Feltűnik, Harry esetében nincs szerepe, ha Tom Riddle lenne a főszereplő úgy lenne. 3 pont
4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)
Jaj, talán egyszer-kétszer esik szó róla, összesen? Megértem, h nehéz volt vele dolgozni, de akkor se jött át. 5 pont
5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)
Na, hát szerintem nem tűnt fel ötször, viszont Piton magyarázata tetszett, tehát négy pontot adok rá, mert elég kánon ötletnek tartom, h Michelangelo lenne az ő példaképe. (és innen van az Angel név is?)
6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)
A leíró stílusod tetszett, csak éppen mikortól pörögnek az események, akkortól nem értettem semmit, Harry pöszesége meg engem is zavart. 7 pont
7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)
Harry nagyon koravén, nem is hat éves, inkább nyolc, néhol még több. Fura, hogy elsőre annyira megbízik Pitonban, hogy a férfi meg rögtön szereti őt. OOC-ék a karakterek, egyedül talán Dumbledore és Voldemort nagyon kánon. 8 pont
8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)
Én teljesen elveszítettem a fonalat, ott mikor Dumbledore azt mondja, h : "Ez az egyetlen megoldás."
Tulajdonképpen semmit nem magyaráztál meg, Harry küzdött magával, a benne lévő erőkkel, a két felnőtt valahogy segítette, de hogy pontosan miként??
6 pont
9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)
Tetszett, szép stílusod van, nagyszerűen írtad meg Harry bántalmazásának a történetét, mégis meglopva érzem magam. Te tudod, hiszen te találtad ki, hogyan, miként tisztult meg, de jó lett volna konkrétabban is leírni a megoldást.
7 pont
Azért a nevedre kíváncsi leszek!
Üdv,
Mariann