2016. október 30., vasárnap

1 × Árnyékban izzó

http://i.telegraph.co.uk/multimedia/archive/03225/mickangelo_1_3225050b.jpg

A történet címe: Árnyékban izzó
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Tom Denem, Albus Dumbledore
Kulcsok: 
1. - téma: Ötórai tea
2. - évszak: tél
3. - mugli tárgy: VHS kazetta
4. - hozott: zsengezöld mellénydzseki
5. - titkos: Michelangelo önarcképe http://i.telegraph.co.uk/multimedia/archive/03225/mickangelo_1_3225050b.jpg
Műfaj: severitus novella
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: angst, bántalmazás, elmezavar, meséket idéző elbeszélés
Leírás:
Minden, ami hatást gyakorol ránk, hozzáad valamit ahhoz, hogy azzá váljunk, akik vagyunk. Fiatal korban e külső hatások értéke lényegesen erőteljesebb; a sors különös munkája, hogy egyazon gyalázatos körülményből kikerült két személyt az élet két ellentétes (sötét és világos) oldalra szánt. De a határ sokszor nem látszik, vagy nincs is. Csak két hat éves gyerek, akik szeretetre vágynak. És egy Megmentő.



Árnyékban izzó*

I.
Szeretetpecsét

A kültéri kandeláberek visszatetsző árnyékot vetettek az utca fagyalsoraira. Hideg volt, fejükből pedig ásító üresség szenvelgett – nem jött el még az este nyolc, hogy reflektor-mód megvilágítsák a séma-házakat. Az üvegek közé szorított fényforrások, amiket minden oldalról a metsző szél hópelyhei fedtek, megtört sugarakkal pásztázták be aztán az esti órákban a hótakaró által eggyé lényegülő város minden zugát. 

Egy kisfiú éppen ekkor szakadt ki barátainak tartott társai gyűrűjéből, hogy ne érje több fájdalom. A meg-megújuló könnyfolyam csípte-marta arcát, úgy érezte, kínozzák vele. Már-már ajkára és állára fagyott, hiába törölte, futás közben a hideg levegő borotvaéles csíkot hagyott kivörösödött orcáján. A testét körülölelő méretes viselet nem nyújtott meleget, annál inkább hátráltatta, megbotlott, az ajkát elhagyta egy szipogásnak beillő nyögés, miközben tovább folytatta útját, maga sem tudta, hová. Csak mennie kell. El, messzire.
Bal keze lüktető fájdalmával mit sem törődött már. Pedig tudta, egy körzőszár torzította el nem sokkal ezelőtt a végtagját, és a vér, a vér, amit maga után hagyott, sós és meleg volt. Olyan, mint egy madzag. Ha hátratekintett, szinte látni vélte a kacskaringós útjának megfelelő felfestést. De nem nézegethetett vissza. Inkább a zsebébe süllyesztette a végtagot, amit már annyira sem érzett, mint a lüktető fejfájását, amit a sírás hagyott meg zálogául.

Sokáig haladt úgy, hogy nem látott semmit könnyein, és törött szemüvegén keresztül. Mikor megtorpant, azt is csak azért tette, mert szúrt az oldala. Nagyon szúrt, és ahogy levegőt vett, a hó szinte megtestesült formájában kitöltötte a tüdejét. Lerogyott hát az egyik fagyalbokor tövébe, és mélyen belélegezte annak szúrós szagát, ami rövidesen kicsit észhez térítette. Még egyszer megpróbálta letörölni a könnyeit, de nem érezte sem az ujjakat, amivel felnyúlt, sem az arcot, ami nyomorúságos életének megkeserítője volt.
Szorosan összezárta a szemét és maga alá húzta a lábait. Arcának jobb oldalán nyugtatott keze azonban nem mozdult…

Abban az évben történt, amikor az ötödik évét töltötte be. Vernonék szokásos meghívásos vendégeit várták – csak azokat, akik gazdagok, és ahogy Harry tudta, bár nem értette a dolog mikéntjét, befolyásosak. Ott kellett üljön az asztalnál, és hallgatnia a számára értelmetlen témákat, és egyetlen szórakozása, már-már rutintevékenységei sorába írt feladata az volt, hogy az asztaltársaságot megfigyelje. Ott volt például a sárga tollas, piros kalapot viselő néni, aki néha futtában rámosolygott, és akiért annyira fájt a szíve, amikor elment. De a szürkeruhás férfit is megjegyezte magának, mert őt sokszor látta, és bizony mindig ugyan az szürke felső-gatya-cipőegyüttes volt rajta. És záptojás szaga volt. Igen, az, mert egyszer Dudley azt mondta, hogy a záptojás a világ legbüdösebb illata, szóval csak az áradhatott a férfiból, aki, ha megállt mellette, mindig el kellett lépjen, hogy ne legyen rosszul.
A szombati gyülekezés összefoglalóan borzalmasan rossz élmény volt neki, Harrynek. Ha Vernon nem – márpedig ő viselte a terhét annak a briliáns, ám annál megerőltetőbb dolognak, hogy emlékezetébe vésse -, akkor Petunia figyelmeztette a vendégeket, hogy ő bizony nem az ő fiúk, csupán egy felelőtlen házaspár gyereke, aki koloncként hozzájuk került. És míg mindenki teát és ahhoz való süteményeket fogyasztott, ő csapvizet. Mindig csapvizet. Pedig annyira vágyott volna a középen lyukas, dióval megszórt teasüteményre és a cukrozott arany édességre! De leginkább a teára… A teára, amit az ő feladata volt elkészíteni, és amit olyan nagy gonddal és – szerinte – szakértelemmel művelt, mint semmi mást egészen addig. Érezte a mennyei illatot, ami a friss fűszerekből kiáramlott – persze, ezeknek külön-külön nem ismerte az ízét -, és élvezettel nézte, ahogy egyre szebb színt vesz fel a víz, amint az aroma átjárja azt. A legnagyobb megelégedés azonban nem ez volt, hanem amikor végigtekintett az első kortyot ízlelgető asztaltársaság tagjain, és azok félig vagy egészen lehunyt szemmel azonosultak az ízzel, majd még többet kívánva csakhamar elfogyasztották az egész adagot, mielőtt az kihűlt volna.
Ilyenkor persze a hiány fájdalma kiülhetett az arcára, mert a mellette ülő Dudley jókorát rúgott belé, és Vernon feddő tekintete sem ígért semmi jót. El kellett hát fordulnia, magában érlelve a gondolatot, hogy ő márpedig meg akarja ízlelni azt a teát, amiből soha nem volt még része. Petunia persze mindig azt mondta, hogy túl drága mulatság efféle értékes dolgot egy ilyen mihaszna gyerekre pocsékolni.
De aztán… aznap valami félelmetes dolog történt. Harry bizton állította, hogy nem kívánta jobban a nedűt, mint máskor, és ez a szombat sem telt kihívóan másképp – Dudley csupán lelökte a lépcsőn az orvosi rendelőben, de utána nem kezdett el verekedni -, mint szokott. Az aznapi tömeg is becsődült a konyhában felállított nagyméretű asztalhoz, a tea készülő-félben volt, és ahogy Harry a konyhapulthoz dőlve a teáskannára függesztette a tekintetét - miközben azon gondolkodott, milyen igazságtalan az élete -, az pontban, ahogy ötöt ütött az óra, és felcsendült a giccses kakukkos óra szólama, egyszer csak sípolni kezdett. A gázkályha lángja magasabbra kapcsolt, majd még magasabbra… Ezt már a helyiségben tartózkodók is észrevették, és Petunia Vernonnal együtt ugrott fel a székből, hogy csináljanak valamit, de addigra a kéztörlő széle beleért a lángba, és a fényes csík továbbterjedt a fa fűszertartók irányába. A két említett azonmód rémülten hátraarcot vitt véghez, és kifutottak a helyiségből. Csak a székcsikorgást és a lábak dobogását lehetett hallani, és Harry a gyorsan történt eseményekből annyit fogott fel, hogy Dudley nekiugrott, és a pultra lökte (eme konstatálás a hátába nyilalló fájdalomtól jött létre).

– Te voltál, te voltál, te voltál! – ordította, öklével csapásokat mérve a fiú védtelen testére.
– A lovam elégett! Miattad, te…! – folytatta. Harry igazán nem tudott szóhoz jutni.

A méretes gyerek aztán rémült tekintettel a fiú háta mögé pillantott, és – mint aki most vette észre a lángokat – nyöszörögve kirohant a konyhából. És azzal a lendülettel, ahogy ezt tette, meglökte a kicsi Harryt, aki kóvályogva beledőlt a lángokba. Az utolsó másodpercben, jó reflexeinek köszönhetően, a szeme elé emelte a karját.
Mikor legközelebb feleszmélt, egyedül volt. Egyedül a lépcső alatti gardróbban, és leírhatatlan fájdalom gyötörte. Az egész lényét, de leginkább a fejét, ami, úgy érezte, éppen eltávolodni készült a testétől. Nem mert megmozdulni, mert félt, hogy még nagyobb fájdalomhullám következik, és elolvad a világ szeme előtt láthatatlan kicsi gardróbban. Halkan felsírt, és sóhajtva hunyta le a szemét, hátha enyhülést hoz az alvás.

De nem hozott. Több mint egy év eltelt, és Harry egészen egyszerűen azóta nem néz tükörbe. Volt, amikor megtette, de visszariadt a saját látványától. Arcának jobb oldala súlyosan megégett. Haja is leégett a fejéről, és volt egy csík az arca mentén, ahol talán már soha nem fognak visszanőni a rakoncátlan fekete hajtincsek. Vernonékat nem érdekelte, azt mondták, viselje a saját tettei következményét, ki van zárva, hogy orvoshoz vigyék, vagy bármi hasonló. Hadd szenvedjen, nekik ugyanis rengeteg pénzbe került rendbe hozni a konyhát, ami, mint a ház többi része is, spórolás céljából nem volt biztosítva.

Harrynek a bánásmód nem okozott meglepetést, de nem volt elég, hogy önmaga meggyűlölte a saját testét, még a körülötte levőkkel sem tudta elfogadtatni magát. Olyan régen volt, hogy már szinte álomnak vélte, amikor a lányra gondolt, aki azt mondta neki, hogy helyes. Akkor Dudley éktelen ordibálásba kezdett, amiért neki soha nem mondták még ezt. Harry nem helyes, én vagyok a helyes! Ő rút és nyeszlett és szemüveges!  Amióta viszont Harry arcát elcsúfították az égési sérülés által okozott hegek, azóta Dudley jóvoltából ez a szó átcserélődött Hegesre. Az iskolában mindenki így hívta – néha még a tanárok is összezavarodva habogtak -, talán már azt is elfelejtették, hogy mi az igazi neve.

– Heges(z)… – suttogta szokásos selypítésével a fiú a bokor tövében. Tekintete fókuszálatlanul meredt a semmibe. – Miért? – A kérdést hangosan tette fel, mégsem konkrét személyhez intézte, hanem a sérüléshez, ami nyomorulttá tette. Ami fáj, amikor megpillantja reggel a nap sugarait, mert azok mindig maradéktalanul gyönyörűen ragyognak. Fáj, amikor az utcán az emberek rábámulnak, és utána ijedten elkapják a tekintetüket, és fáj, amiért nincs senki, de senki, aki magához vonná, és azt mondaná, hogy nincsen semmi baj.

Hiszen neki nincsenek szülei, akik megvédhetnék és tanácsokkal láthatnák el, és akik karácsonykor ajándékot adnának neki, vagy csak megengednék, hogy egy évben egyszer megigyon egy bögre teát. Ők meghaltak. Már négy évesen tudta, mi a Halál. Úgy érezte, a sötétség az. Emiatt pedig minden gardróbban töltött percében azon ábrándozott, hogy eljöjjön érte, és magával hozza a szüleit. Néha szinte tényleg látni vélte az Ő tekintetüket, amikor feltekintett a feje feletti deszkákra, és az ajtó résén keresztül a beszülődő fény színeket vitt az erezetbe…
Dursleyék azt mondták, hogy autóbalesetben haltak meg. De ő ezt sokáig nem akarta elhinni. Inkább elképzelte, amint valami fontos és jó cél érdekében harcolnak a gonosz erőkkel, olyanokkal, mint a nevelőszülei, és a végsőkig állják a próbát. Nem akarnak meghalni, mert ott van Ő…!
Aztán, amikor elkezdett iskolába járni, a diáktársaival együtt rohant a kapuhoz, reménykedve, hogy egyszer megjelennek a szülei. Anya! Apa! De a tömegben puszira hajló arcokat és egymás kezét fogó családokat látott csak, akik dolgukat teljesítve oszlottak fel, egy végtelenül üres iskolaelőt hagyva maguk után. A repedezett szélű kerítésrácsba kapaszkodva rá kellett döbbenjen, hogy érte soha senki nem jön el.

– Soha – motyogta a fiú, aki öntudatlanul aranyszín burkot vont maga köré, hogy megvédje magát a száguldozó hópelyhektől. Körülötte a vastag hótakaró lassan olvadásnak indult, és ezzel együtt kellemes melegség járta át az egész testét. Olyan volt ez, mintha egy vastag, előmelegített takarót terítettek volna rá. Szinte érezte az ujjakat, amik végigsimítottak a karján…
Harry végtelen sok idő után el tudott lazulni, és el tudta felejteni, hogy ki is ő.

*

Az ébredés félelemmel töltötte el. Csak Dudley szokott így rázni. Rám találtak! Rögtön fogta is magát, és felpattant… De két erős kéz megragadta. Rémülten kapta fel a tekintetét a magasba, ahonnan… hát, semmit nem tudott kivenni. Nagyon sötét volt.

– Mi a neved, fiú, és miért nem vagy otthon? – kérdezte az illető mély, szinte hipnotizáló hangon. Elmélázott volna, de a kezén levő szorítás nehézzé vált és fájni kezdett, amit a férfi is észrevehetett, mert csakhamar eleresztette. – Válaszolj!

A gyerek arcára leplezetlen szomorúság ült ki.
– Nincs nevem és nincsenek szüleim.
– Komolyan kérdeztelek! – szidta le, és a fiú érezte meleg leheletének fűszeres illatát.
– Igazat mondok! – kiáltott fel, majd lehalkult a hangja. – Eszküszöm.
A leereszkedő hópelyhektől pislognia kellett, igen. A kezét reménytelenül emelte fel a szeméhez, hogy eltérítse a hideg szörnyetegeket.
A férfi előrenyúlt, és finoman megfogta a kezét, ott, ahol a körzőszár átszúrta. A kisfiú felszisszent. Hogy is felejthette el…
 A nevelőszüleid? Ők bántottak? – kérdezte halkan a felnőtt.
– Igen! – vágta rá dühösen, aztán megcsóválta a fejét. – Illetve nem, a fiuk é…ész az ő barátai.
Nem értette, miért mondta el, és hogy miért is fájt ott valami belül, a nyaka alatt.
– Most történt először ilyen? – emelte fel hirtelen a hangját a férfi.
A fiú kicsit megugrott, és elrántotta a kezét a férfi szorításából, majd szűkölt, feltekintett, majd le, a cipőjére.
– Feltételezem, nem – válaszolta meg fals hangon az idegen a saját kérdését, és mintha a fejét ingatta volna. – Add ide a kezed!
A fiú inkább hátrált még egy lépést. Kicsit reszketett. Eddig is ilyen hideg lett volna…? Ő nagyon úgy érezte, hogy valami kellemes, meleg helyen van... De a képzelete gyakran átjátszotta.

A magas - ó, de nagyon magas - ember felsóhajtott.
– Add ide a kezed, hogy meggyógyíthassam – mondta, és olyan volt, mintha nehezére esett volna kiejteni a szavakat. – Vérzik, gondolom már egy jó ideje. – A fiú még mindig nem mozdult, a sötétbe burkolózó alak pedig morgott egy sort az orra alatt, mielőtt hozzátette: – Kérlek.

A fiatal felkapta a fejét, megdöbbent. Nagyon régen kérték meg őt valamire… A férfi, ő talán nem fogja bántani… Talán.
De amikor az érdes, nagy tenyér közrefogta az ő kicsiny, reszkető kezét, valami tárgyat látott meg, abból gyönyörű fény jött ki, őt pedig bizsergette az érzés, és, és…
– Ne! – kiáltotta. Ismét elrántotta a kezét, és egészen addig hátrált, míg egy hóbuckában fel nem borult.

Mikor felkelt, bosszúsan nézett a feltételezett testre, amin zöld árnyalatokat látott megcsillanni.
– Ez gonosz dolog – mondta. Vagy kiabálta? Eszeveszetten zihált, úgy, mint amikor nyáron olyan nagyon megkergették őt a focipálya körül. És dühös volt. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de azzá vált.
– A mágia nem ártalmas adottság – állította a férfi, olyan bizonyossággal, mint Vernon bácsi szokta a postásnak, hogy kifizették a számlákat. – Nézd csak meg a kezed!

És Harry így tett. – Ó – szaladt ki a száján.

– Igen, begyógyult – helyeselt a férfi. – Most viszont jobb szeretnék leülni egy meleg kandalló közelébe, mint itt álldogálni a hóesésben. Azt tanácsolom, tarts velem.
– Ho-hova? – kérdezte Harry. A gyógyítója nem lehet rossz ember, nem igaz? Nem rosszabb, mint Vernon bácsi. Ha pedig ez így van, akkor ő megy bárhová. Tényleg!
– Meglátod. Gyere ide és fogd meg a kezem! Mikor szólok, tartsd vissza a lélegzeted.

Az a nagy tenyér olyan meleg volt! A férfi közelsége pedig megnyugtatóan hatott rá. De mielőtt végső következtetést levonhatott volna, szörnyűséges dolog történt! Nem kapott levegőt, és a testét mintha szétfeszítették volna. Körülötte örvénylett minden, szédült, és úgy érezte, ennél az érzésnél egy hónapnyi Dudley-verés is jobb.
Ám ahogy jött, úgy vége is lett… Nyögve esett a padlóra, és hányta ki az epével vegyes gyomornedvet.

– Nem megmondtam, hogy tartsd vissza a lélegzeted? – förmedt rá a gyógyító a fuldokló hangokat túlkiabálva.

A fiatal fiú igazán szégyellte magát, amiért elkalandozott a figyelme, és így borsot tört a férfi orra alá. Mikor felnézett, annak sötét tekintete nagyon megrémisztette. Attól félve, hogy az a nagy, erős tenyér, ami olyan gyöngéden tartotta az előbb az ő kezét, miközben begyógyította a sebet, most az arcán fog csattanni, gyorsan felállt, és a háta mögé rakva karjait, lenézett a barnás színezetű szőnyegre, amit „kifestett”.

– Gyógyító úr… sajnálom – vallotta be.
Meglepetésére, amikor felnézett, azt látta, hogy a férfi szája sarka megremeg, de ez csak egy pillanat töredékéig tartott. Ezt követően a sötét tekintetű ember szenvtelen arccal eltűntette a kárpitot díszítő utazás termékét, majd visszafordult hozzá.

– Legközelebb figyelj oda! – vetette oda. – Most pedig, gyere.

A fiú csak állt, fölbegyökerezett lábbal, és nézte a magas férfit, amint az elegánsan megfordult, a fekete felsőrészén levő zöld mellényébe rejtette azt a valamit, amivel varázsolt, és tisztelet méltóan elvonult. Igen, ez volt a legjobb szó rá: tiszteletre méltó. Sosem látott még ilyen jelenséget. De aztán megrázta a fejét, és gyorsan utána sietett, mert nem akarta még egyszer feldühíteni.

Abból a nagy helyiségből, ahová érkeztek, és ahol édes faillat terjengett a levegőben, valami étkezőféleségbe jutott. A nyújtott szoba közepén egy méretes asztal foglalt helyet, körülötte megannyi székkel, mind-mind sötétebb fából készült, olyanból, amilyet ő még soha nem látott, és furcsa minták futottak végig a karfáktól a támlákig. Az asztalon nem volt más, mint két hosszú gyertya, amik egy pillanat alatt meggyulladtak. Frászt hozták a fiúra, aki már amúgy is nagyon kimerült volt, és az utazás görcsöt hagyott hátra a gyomrában. A falig hátrált, és tágra nyílt szemekkel bámult a magasra törő lángokba.

Tűz, tűz, fájdalom! Eltakarta az arcát, és lélegzetvisszafojtva csúszott le a padlóra. Szinte érezte, amint az arcát nyaldossák a vörös csíkok!

– Figyelj rám! Hallasz? – A szavak távoli morajlások voltak csupán, mint az autók pöfögése reggelente.
– Fiú, szedd össze magad! – A férfi volt, lefejtette az ujjait az arcáról, és az ajkához nyomott valami hideget - pohár lehetett -, és gyengéden hátradöntötte a fejét. – Nyeld le! – érkezett az instrukció, és ő így is tett.

A magas ember aztán lehet elment, de ő úgy maradt, és a térdére hajtotta a fejét. Nem akar több fényt! Az mindig fáj, fáj a nap sugara, az a kínzóan szép, és a tűz is, ami csúffá és elátkozottá tette. Csak a sötétség ment meg engem, csak a sötétség vonz engem… Belőle vannak a szüleim! Sötét a tea pöttyökből összeálló csodálatos folyadéka is, és sötét a megmentőm, aki kivált a semmiből, és meggyógyított!
 Gyógyító úr?
A nyöszörgés olyan fájdalmasan tört fel a torkából! Pedig csak köszönni akart, megköszönni, amiért itt van.
– Jobb már? – A hang közvetlenül fölüle jött. Ismét meglepődött. Őt mindig otthagyták, amikor valami baja volt. Miért maradt hát itt…? Valami bajt csinált? Rémülten kapta fel a tekintetét, és meredt a férfi arcára.
Biztos megijedt volna, ha minden előzmény nélkül látja őt ilyen közelről, de tudta, hogy a sötét szemű ember nem bántja őt. Sápadt volt, az ajka késél vékony, a szemöldöke erős fekete, mint a szemei. A szigorú tekintet azonban nem riasztotta el, mert a férfi ott térdelt előtte, és nem úgy nézett rá, minta meg akarná ütni. Inkább kíváncsi volt.

– Igen – válaszolta kisvártatva. – Bocsánat.

Az ember összehúzta a szemöldökét. Ajaj…

– Miért kérsz bocsánatot?
– Mert… mert megijedtem. Nem szeretem a tüzet. – A fiú megkapaszkodott a térdében, és várta a lesajnáló pillantást, meg a sértő szavakat. De nem történt semmi. A férfi hümmögött, és felállt, kezét nyújtva, hogy felsegítse.
A kisfiúnak minden furcsa volt. Az is, mikor visszanézett az asztalra, és a gyertyák eltűntek, helyüket pedig átvették valamiféle fénylő gömbök, de az is, amikor megjelent előtte egy tányér tele étellel. Nem tudta, mit mondjon. Sokáig ült, és meredt az ételre, a férfi meg éles hangon rákérdezett, hogy miért nem eszik.
– Az enyém? – kérdezte hüledezve. Pedig csak ketten voltak, tudta jól, és a férfi is már belekezdett az étkezésbe.
– Természetesen – jött a felelet, azzal a gyengéd hangsúllyal, mint a hóesésben a kérés, hogy tartsa oda a kezét. És a vesébe látó tekintet, ami minden mozdulatát figyelte. Nem terhesen, csak elgondolkodva.

A tányéron négy szelet kenyér volt, ebből kettő pirítós. Felismerte, reggelente az ő feladata szokott lenni az elkészítése. Vaj, paprika, paradicsom, sajtok, de mennyi! Azt sem tudta, melyiknek milyen íze van, soha nem evett még. Aztán az a sokféle hús… Úgy gondolta, ennyi étellel egy hétig ellenne. Magához vett egy kenyeret, és megkente vajjal, rárakott pár sajtot meg egy szelet párizsit, és elkezdte enni, de már két harapás után úgy érezte, tele van. Le is rakta a kezéből, és várakozva feltekintett, de a férfi nem viszonozta a pillantását, így kicsit jobban körülnézett.
Az első dolog, amit kiszúrt magának, az közvetlenül a fekete ember fölötti kép volt. Egy idős bácsit ábrázolt, bozontos szakállal, és hasonlóan mindentudó tekintete volt, mint az előtte ülőnek. A haja ugyancsak fekete volt, de rövidre volt nyírva és mintha ritkább lett volna… Az arca enyhén ráncos volt és beesett, a bőre pedig a falhoz viszonyítva kicsit napbarnított. Vajon ilyen lesz ő is? – nézett a vendéglátójára.

– Jól is laktál? – Kérdő tekintet, felhúzott szemöldök. A kisfiú szeme ugrált a portré és a férfi között.
– Igen, köszönöm – felelte hálásan, és a figyelmét teljesen a varázsemberre fordította.
– Én nem hinném – vetette ellen morcos hangon a vele szemben ülő. – Mindig ennyit eszel?
– Nem, dehogy, nem ennyit!
– Micsoda? – Az alak arcát megvilágította a fény, ahogy előre hajolt, és szinte belemélyesztette a körmeit az asztalba. Várt, de a fiú nem tudta mire vélni a csodálkozást. – Téged éheztettek?
– Nem… tudom – vallotta be, miközben az ujjaival újra meg újra végigsimított egy bemélyedés útját a szék karfáján, és tekintetét is azon tartotta. – Nem szoktam reggelizni. Ebédre néha van valami maradék, de az már olyan kés(z)őn van, hogy vacsorára nem adnak enni.
A férfi sokáig nézte, majd feltekintett a mennyezetre, amin igazán semmi érdekes nem volt, majd hosszan felsóhajtott.
– Megmondanád, hogyan hívnak ott, ahonnan jössz?
– Heges(z)nek – vágta rá. Igen, így, nem is volt kérdés. Régen talán máshogy hívták, de az akkor volt, amikor a kislány azt mondta neki, hogy helyes. A férfi nagyon mérgesen nézett rá. Talán azt hiszi, viccel? Vagy… - Gyógyító uram – tette hozzá.
– A rendes, teljes nevedet kérdeztem. – Uh, tényleg mérges. A fiú szinte lecsúszott a székről. Idegességében védekezőn összekulcsolta maga előtt a karjait.

A csend csak nyomasztó lehet.

– Nincs… másik neved? – kérdezte tagoltan a férfi. Végigsimította a száját, majd a már párhuzamosan elhelyezett evőeszközöket még inkább összeillesztette. A szalvéta a tetején landolt.  – Jól van, én nem foglak így szólítani, találj ki magadnak egy másik nevet – közölte. – Hány éves vagy? Erre már csak tudod a választ.
– Hat éves(z) vagyok… uram.
– Hol laksz?
– S(z)urreyben – motyogta, miközben elnyomott egy ásítást. A megérzése azt súgta, jobb, ha nem mondja ki az utca nevét. Még visszakerülne. És ő… Nem, soha többé nem akart visszamenni.
– Értem. Ez esetben azt tanácsolom, hogy feküdj le, míg én felveszem a kapcsolatot az illetékesekkel. Megmutatom, hogy… - állt volna fel a férfi.
– Ne! – vetette közbe a névtelen fiú.
A fekete ember lassú mozdulatokkal felállt, és várakozva emelte rá a tekintetét.
– Nem akarok visszamenni! – kiáltotta szánalomra méltó hangon.
– Sajnálom, itt nem maradhatsz.
A szavak érzelemmentesek voltak, és hasítottak, mint a kés pengéje. A fekete embert nem érdekelte, mi lesz vele. Tehát… nem. Megrázta a fejét, és nem foglalkozott a szemében gyűlő könnyekkel. Helyette felállt, és odalépett a férfi mellé.

– Megkérdezhetem, hogy önt, hogy hívják, gyógyító uram?
– Perselus Pitonnak. Amíg itt vagy, megengedem, hogy Perselusnak szólíts, mert a Gyógyító uram nem illik annyira rám, mint gondolnád. – Azzal elindult, a fiú pedig nem tudta, hová legyen örömében. Tegezheti a férfit! Azta! Perselus, Perselus, ízlelgette a nevet, ami olyan szép volt. – Gyere utánam, fiú! – kiáltotta vissza Perselus, ő pedig mosollyal az arcán a gyorsléptű férfi után futott.
Felmentek az emeletre, ahol több ajtó is volt, de végül egy olyanon mentek be, ami egy nagyon kellemes és nagyon tágas szobát rejtett. Csak egyetlen ágy volt, viszont az olyan nagy, mint amilyen Vernonéké volt.
– Itt aludhatsz, de a cipődet feltétlenül vesd le, mielőtt bemocskolod vele az ágyneműt – informálta fanyalogva a férfi. – Szólok majd, hogy mikor kelj fel.
Azzal meg is fordult, és otthagyta volna, de a fiú megállította.
– Perszelusz? – megvárta, míg az ránéz, csak utána folytatta. – Köszönöm szépen.

*
Mikor legközelebb felébredt, nagyon jól érezte magát. Azt nem tudta volna megmondani, hogy mihez képest, de amikor kinyújtózott az ágyban, és az ablakon beáramló harapós szél közel merészkedve hozzá, szelíd kora tavaszi szellőként végigsimította párszor az arcát, úgy érezte, minden rendben van. Mosolyogva nyitotta ki a szemét, csak hogy a következő pillanatban megilletődve felegyenesedjen a puha, hosszú ágyban. Milyen messze volt a plafon! Szinte, mint az ég! Kinyújtotta a kezét és megpróbálta megérinteni a tetejét. Nyújtózott, nyújtózott, még a másik kezére támaszkodva fel is tolta magát, de csak nem érte el.
Azta!

– Látom, sikerült felébredned – nyitott be az ajtón Perselus, méregetve a fülig pirult fiút. – Tekintve, hogy a nevelőszüleid utáni kutatás eredménytelen volt a tegnapi nap folyamán, és nem jelentettek be a megyében eltűnt gyereket, ezért még egy ideig az én társaságomat kell élvezned.
A férfi nem tűnt boldognak, és ez lelombozta Heges lelkesedését. Ennyire zavarná, hogy ő itt van? Vagy nem szereti a gyerekeket? Esetleg… szebb, tökéletesebb gyereket szeretne…?

Az ölében tartott kezére meredt, és valahogy a világ ismét összezsugorodott. Perselus nem értette meg. Elvégre felnőtt volt, és a felnőttek másképp gondolkodnak.
– Amennyire látom, nem szívesen élnél ezzel a lehetőséggel. Ez esetben beszélek a felettesemmel, hogy a te igényedet figyelembe véve, keressenek számodra egyéb ideiglenes szálláshelyet. Biztos vagyok benne, hogy lesznek jelentkezők.
A kisfiú üres tekintettel feltekintett a férfira. A gondolatai, ki tudja hol jártak.
– Én nem szeretnék innen elmenni.
Perselus meglepődött a hat éves fiúból áradó keserűséget hallva. Kellemetlenül érezte magát a tekintete alatt, így csak bólintott, és kiment a szobából – még azt is elfelejtette elmondani, hogy vegye fel a méretre igazított ruhákat, amiket kikészített neki és jöjjön le reggelizni. Hiszen annyira összezavarta a fiú! Megmagyarázhatatlan gyengédség kerítette hatalmába, amikor ránézett, úgy érezte, tennie kell valamit. Meg kell védenie ezt a sérült gyereket, aki láthatóan rosszabb dolgokat élt át, mint ahogy azt fel tudja fogni. Így nem is volt nehéz elfogadnia, amikor tegnap Albus azt mondta, hogy pár napig még tartsa magánál a gyereket, míg ő utánajár az ügynek. Csak a szokásos, szinte szellemként élősködő morózus énje szólalt meg belőle, amikor benyitva, meglátta a mosolygó fiatalt. Mert valamiképp miatta mosolygott, az ő otthonában, gyermekien, gondok nélkül, a testi hibák tudatossága nélkül. És ez már nagyon visszás volt a számára. Hiszen ő csak a negatív érzelmeket értette, csak azok mellett tudott élni - mit reagálhatott volna egy mosolyra?
Meg is bánta, hogy felkelt. Az étkezőben a fiú tegnapi helyén ülve morcosan meredt a falra akasztott Michelangelo képre. Hogy lehet, hogy ő valahogy mindent elszúr, míg vannak olyan emberek, akik életük szinte minden percében tudatosan azt az utat járják, amit kijelöltek saját maguknak? Miért nem tudja azt tenni, amit minden zsigeréből vall?...
– Perselusz? – A bátortalan hang az ajtóból ütötte szét a gondolatait.
– Ő… ő az apukád? – kérdezte halkan Heges az új ruháiba bújva. Nem mert közeledni, mert tartott egy kicsit a férfi reakciójától.
Piton éppen felemelte a kávés bögréjét, de ekkor hatalmasat horkantott - nevetését palástolva -, és a kávé megbillenve lefolyt a kézfején.
– Jaj, bocsánat! – ugrott oda a fiú, és felkapva a szalvétát, rárakta azt a férfi karjára.
Perselus intett, hogy üljön le mellé, miközben egy varázslattal megtisztított mindent a koffeines italtól.
 Fejezd ezt be, hogy mindenért bocsánatot kérsz! – szólt rá szigorúan, majd rábökött a képre. – Ő nem az apám, hanem Michelangelo. A te korodban még nem elvárt, hogy tudjad, ki ő. Mellesleg nem is hasonlít rám – sandított a fiúra szórakozottan.
– Igen… De akkor miért van itt?                                                          
 Úgy érted, miért őrzöm ezt az önarcképet az étkezőhelyiségben? – A férfi összefűzte maga előtt az ujjait. – Ő amolyan példakép számomra.
 Példakép? – bámult rá értetlenül a kisfiú.
 Úgy van. Egy olyan személy, akire felnézel a munkássága vagy a gondolatisága… áh – legyintett a férfi, és megpróbált egyszerű, érthető szavakat használni. – Olyan, aki, ha rossz kedved van, emlékeztet arra, hogy ki vagy. És arra is, ki lehetnél.
– Aha – gondolkodott el a fiatal. – Akkor… ez olyan, mint a tükör.
Piton a fejéhez érintette a kézfejét, és elkezdte masszírozni az orrnyergét. Vissza kellett fogja magát, hogy ne törjön elő belőle a tanár, a roxforti tanár, aki nem tolerálja az értetlenkedést.
– Egyáltalán nem. – Míg ezt kimondta, odavarázsolta maguk elé a reggelit, és egy intéssel lezárta a témát. Tudta, hogy van, amit egyszerűen lehetetlen, hogy megértsen egy gyerek. De ezzel nem is volt baj.
Heges viszont nem olyan idegesítő-típusú gyerek volt, aki kérdésre kérdéssel válaszolt, nyafogott, hisztizett… Szóval nem csinált semmi olyat, mint egy korabeli fiatal. Amint elkezdtek enni, a gondolataiba mélyedt, és csak a festményre vetett lapos pillantásaiból lehetett tudni, hogy foglalkoztatja az előbb boncolgatott téma.
Mikor aztán végeztek, Piton felajánlotta, hogy vele tarthat a gyerek a laborba, amennyiben nem nyúl hozzá semmihez. Perselusban akkor kezdett érlelődni a gondolat, hogy valami igazán nem stimmel Hegessel, amikor az szó nélkül – körülnézés, kíváncsiskodás nélkül! – leült az egyik székbe, és egy pontra függesztette a tekintetét, a polcon. Mindez rendben lett volna, ha nem óráknak tűnő percekig tetette volna ezt! A bájitalmestert eleinte nem érdekelte, mit tesz a kölyök, végezte a dolgát, azaz sebzáró bájitalt kezdett főzni, de miután egy pisszenés nem hagyta el a fiatal fiú száját, a figyelme sokkal inkább felé terelődött. Szinte már csak őt nézte, a keserű, semmilyen-zöld, halottnak tetsző szemeket, a valóban csúnya égési sérülést az arcán, amitől az egyik szeme parányit össze volt szűkülve, és a fekete, hiányos hajtincseket.
Mennyi mindent kellett kiállnia ennek a fiúnak? És ő lehozza egy sötét pincébe, ráparancsolva, hogy ne tegyen semmi rosszat?!
Hirtelen rázkódott össze, mikor a bájital nagy fortyogás közepette ki készült lépni az üstből. Gyorsan lezárta, és keserűen konstatálta, hogy bizony így nem tud dolgozni.
 He.. Fiú, amennyiben az üvegcsék bámulása kielégítette már a kíváncsiságodat, megkérnélek, hogy segíts nekem néhány apróságban. Hozzáteszem, még mindig nem választottál magadnak nevet.
A gyerek komótosan felállt, és némileg bizonytalanul megállt mellette, készen arra, hogy segítsen az ő megmentőjének. Hozzá is látott a szeleteléshez, a nyomkodáshoz és a trancsírozáshoz, amit Perselus feladatként rá bízott, és úgy gondolta, egészen szórakoztató „bájitalt” főzni. Ez valahogy olyan boszorkányosan hangzott, és a végén már felcsillanó szemekkel figyelte, amint a mellette álló felnőtt nagy koncentrálva kevergeti a bugyogó folyadékot, ami pár perc eltelte alatt egyszerre három színt is felvett.

De hiszen ez majdnem olyan, mint a teafőzés!

 Perszelusz? – pislantott fel hálától csillogó szemekkel a bögre pereme fölött a férfira.
A málnás tea nyugtató gőze ráülepedett az arca teljes felületére. A nappaliban ültek, a télre való tekintettel ebben a késő délutáni órában már sötétedett; nem esett ezen a napon hó, és a fiú is úgy érezte, nyári nap köszöntött a téli komorságba.

Türelmetlen volna, ha nem inná a Whiskey-jét – állapította meg magában Heges, és elmosolyodott. Perselus azt mondta, ezt a w-betűs italt csak felnőttek ihatják, de ő nem is akart mást, csak teázni. Csak teázni.
– Azt szeretném, ha te adnál nekem nevet.
A férfi gondolt erre a lehetőségre. A kandalló tüzébe mélyedt, és végiggondolva az egész napjukat, kétsége sem volt afelől, hogy első gondolat ereje nem helytálló.
– A lehetőségre, hogy végre találkoztam egy gyerekkel, aki nem megbotránkoztató-mód teszi fel a kérdéseit, azt hiszem a reggel említett úriember tiszteletére az Angel nevet adnám neked.
– Angyal? – hüledezett Heges.
Letette maga mellé a bögrét, mert a keze elkezdett remegni. A férfi nézte, csak nézte. A beleegyezésére várt. De hát… az angyalok olyan szépek lehetnek, fehérek és tiszták, ő meg ronda és kicsi és tudatlan. Heges elgondolkodott rajta, hogy mindig Heges akar-e maradni. Hogy így ismerjék már eleve meg őt, a neve alapján, amivel felhívja mások figyelmét egy dologra, ami egyértelműen zavarja. A fiú homlokráncolva felállt, és közelebb lépett a férfihoz. Szúrt a szeme. Még egy lépés, és egy beleegyező bólintás. Még egy, és valamiféle erő, ami azt diktálja, hogy megköszönje, ne csak szavakkal, hanem tettekkel is. De hogyan? Ő sosem… Őt sosem…
Egy lépés, és a felismerés, hogy nem kell látni ahhoz, hogy érezzünk. Meginduló könnyfolyam, amikor a férfi előredőlő alakja viszonozza gyermeteg, próbálkozó ölelést.


II.
Fájó lélekdarab

A falak bűzt okádtak magukból. Minden egyes kő vastag volt és áttörhetetlen. Szürke, mocskos, a sarkokban penésszel fedett bűntelep. A rozoga ágy a vékony, megtépázott matraccal a tetején egy ilyen falhoz volt tolva. Gyűlölt benne aludni, gyűlölte szagolni a hideg levegőt, ami kiáradt belőle, miközben álomra hajtotta a fejét. Álomra, amiben olyan szereplők elevenedtek meg, akik ártottak neki. Bántották, ütötték, sértegették a szavaikkal, melyeket nem értett, melyeket nem fogott fel. „Ártalmas, rosszindulatú gyerek”, „aberrált képességű fiú”, „sátán kölyke”. Mindössze hat éves volt, mégis mindenki utálta. Nem volt egyetlen egy ember sem, aki pozitívan viszonyult volna hozzá, pedig Ő látta, hogy másokkal kedvesek tudnak lenni. Vele miért nem?
Már rég feladta.

Volt egy szekrény az ablak mellett, amelyben olyan tárgyakat tárolt, amit azoktól vett el, akikkel jól bántak. Neki nem volt semmije, csak két csereruhája, amit hetente váltogatott. Annak is mindig kiforgatták a zsebeit, amikor eljött a mosás, és rosszallóan nézték, amikor meglapult benne valami. Rögtön elkobozták. De a szekrényt meg tudta védeni… Ugyan nem tudta, hogyan, de senki nem tudta kinyitni annak két szárnyas ajtaját, csak Ő.
Édes volt az öröm, amikor elcsente azoktól a pojácáktól a szeretett tárgyaikat, amit a látogatások alkalmával egy-egy potenciális szülőjelölt hozott nekik, vagy, ne adj’ isten, a Felügyelők közül lepte meg valamelyik a kedvencét. Persze, ő nem használhatta ezeket, nem is akarta, csak elkobozta és elrejtette. Aztán nézte, ahogy sírnak, ó, de keservesen sírnak, és könyörögnek a Felügyelőknek, hogy adják vissza nekik a csecsebecséket, amiknek az eltűnéséről persze ők nem is tehettek. Szinte nevethetnékje támadt.
Richárd jojójának elrablása volt az első. Tartotta magát ahhoz, hogy semmit nem mondd, így amikor felelősségre vonták, csak nézett nagy szemekkel, mint aki semmiről nem tud. Éjszaka pedig elővette a játékot, és magához ölelte, de az égetett, mint jogtalan tulajdonos keze alatt a bűnének tárgya. Visszadobta hát a helyére, de akkor, azon az éjszakán, végre rémálmoktól mentesen aludt.
Egyből azt tervezgette, hogyan fogja folytatni. A jojó, a labda, a feléig elszakadt kártya és a kisautó az Övé voltak. A bosszú az övé volt!

Egy nap aztán, amikor valamilyen bugyuta bohóc érkezett hozzájuk, ő a hátsó sorokból figyelt, s nézte a nevetségesebbnél nevetségesebb trükköket - sosem ült mellé senki, mióta felborította az egyik utálatos lányt a székével együtt. Pusztán úgy, hogy ránézett.
Ahogy ott ült, éktelen haragra gerjedt a szemfényvesztés miatt, amit ő átlátott, és a festék-lufi kombináció miatt, ami színes volt és idegen és nevetésre ösztökélte a „testvéreit”. Mert így nevezték egymást. Pfúj.
Aztán a bohóc berakott egy filmet, valami lapos dolgon: egy mese volt. Három fiúról, akik három különféle értékes képességet tanultak ki, hogy az apjuk kedvében járjanak. Egy ház volt a tét, és a vívó fiú úgy kápráztatta el az apját, hogy megállította az esőcseppeket. A mese bugyuta volt és persze a szeretetről meg a jóságról szólt, de ő meglátta benne az értelmet is! El lehet tehát érni… Ha elég kitartó, nagy dolgokat is megszerezhet. És ha valakinek, Neki megvolt hozzá minden képessége.
Akkor aztán bárkit tudna irányítani, és őt többé nem bánthatná senki. Ő már nem hitt abban, mint a „testvérei”, akik minden hétvégén reménykedve várták az új családjukat. Nekik SOSEM lesz családjuk!  

A Felügyelők szigorú szemmel nézték, amint elrohant és bezárkózott a szobájába. A többiek csoportosan éltek, de őt külön rakták. Őt mindig megkülönböztették, mint egy különleges érthetetlent, hogy védelmezzék az általánosokat és sekélyeseket.
Éjszaka az álmaiban ő volt az testvér, aki irányította az időjárást és bántotta a testvéreit, hogy övé lehessen az ő képességeik is, mert azzal parancsolhatott volna a népének.

Így amikor reggel első lélegzetvételével magába szívta a dohos, penészes levegőt, megfogalmazódott benne a gondolat, hogy megszökik. De előtte meg kellett szereznie azt a lapos kazettát, hogy tudja, hová menjen, és mihez kezdjen.
A reggelinél a bugyuta bagázs rimánkodni kezdett, hogy újra nézzék meg a filmet, neki pedig viszketett a tenyere és kéjes örömmel és izgatottsággal várta a megfelelő pillanatot, amikor létrejöhet a lopás. A beígért délutáni időpont előtt leosont az étkezőbe és felkutatta a kazettát, ami úgy simult két tenyere közé, mint a megváltás. Sikerült! – kiáltott volna fel ritkán érzett örömében, ám ekkor kivágódott a konyha ajtaja és berontott a nagytermetű konyhás.
 To… - Valami sötét, valami bezavarodás, nyöszörgés. – Heges, mi a jó francot csinálsz?
Szünet, észrevette a kezében levő filmhordozót, és arca sötét színt öltött fel. – Te lopsz! Te…Te loptad el azoknak az ártatlan gyerekek tulajdonait is!
Elkapta a grabancát, és ezzel egy időben kiesett a fiú kezéből a kazetta. Ripityára tört.

Mégsem az erőszak és a szavak voltak azok, amik behatoltak az agyába és ott dübörögtek a fülében, hanem a düh. A gyilkos düh, amiért ez a melák széttörte az Ő filmjét!
Sötét villanás cikázott a testéből és találta telibe a konyhás férfit, aki métereket repült hátra. Ő zihálva térdelt, kezét ökölbe szorítva, szinte már fájt, szinte már sírhatnékja támadt. De nem sírhatott, ezért is megverték már… nem lehetett gyenge! Fogta hát magát, és berohant a szobájába, nem törődve a konyhással, nem törődve a filmmel. Az ágy, a mocskos, szakadt ágy nyújtott menedéket, és úgy merült nyugtalan álomba, hogy amikor legközelebb felkelt, már nem volt elkeseredett.

El kell pusztítania ezeket a nem-embereket!

*
Megint rémálomra ébredt, meg persze arra, hogy a vergődése közepette jókorát rúgott a lábát akadályozó falba. Zihált, nem emlékezett az álmára, de furcsa, megmagyarázhatatlan nyomasztó érzés járta át. Haragot érzett és nyugalmat egyben… Gyorsan megtapogatta az arcát, úgy érezte, az most is a tűzben ég, és a hajába markolt volna, de a keze tovább csúszott, neki a fadeszkának…

Ő még mindig Heges, még mindig árva és még mindig a gardrób az otthona.

Egész testében remegett, úgy érezte, ez már nem a rémálomtól van. Az érzelmei össze-vissza kavarogtak, nem tudta volna megmondani, mit csinált, mielőtt lefeküdt, sem azt, milyen napot írtak. Jeges veríték csúszott le a hátán újra és újra, összegömbölyödött, a vak sötétségbe bámult, és úgy érezte, az most fojtogatja őt. Sokáig nézett vele farkasszemet, míg végül elnyomta az álom, ami semmiről nem szólt.

 Ki az ágyból, rusnya kölke!

A fiú szemei úgy pattantak fel, mintha jeges vízzel öntötték volna le. – Igen, Vernon bácsi!

Futott, csinálta a reggelit, hogy a nevelőszülei időben el tudjanak indulni dolgozni, de összekészítette Dudley uzsonnáját is. Éppen végzett, amikor Petunia paprikavörös fejjel rárontott.
 Mégis hogy gondoltad, hogy két teljes napig eltűnsz, Potter, aztán itt teszed a jót, mintha mi sem történt volna?
 É…én – hebegte, ugyanis nem tudta, miről beszél a nő.
 Petunia drágám, ezt majd én elintézem este, el fogunk késni. Ne törődj azzal a mihaszna ingyenélővel! – kiabálta Vernon, letrappolva a lépcsőn, ami minden egyes lépésénél fáradtan felnyögött.
 Igaz-igaz – túrt bele az asszony bozontos hajába. – Fölösleges.
Hegesnek nem marad ideje gondolkodni, mert az ajtózáródás után Dudley elől kellett fusson, egészen az iskoláig. Az órákon aztán, könyökölve az élénk színű padon, azon gondolkodott, ki az a Potter, és hogy miért mondta azt Petunia néni, hogy ő kimaradt két napot, mikor nem is. Megőrültek volna? Igen, biztosan ez áll a háttérben. Ebben a bizonyosságban csinálta végig a napot, és nagyon örült, amikor Vernon „tanítása” másnapra hárult, mert a súlyos bácsi túl fáradt volt a fizikai erőltetéshez.
A szelet kenyér, amit este elé raktak, úgy tűnt el, mintha sosem létezett volna. A gyomra többet kívánt, egész nap másra sem tudott gondolni, mint az étkekre, mintha valamikor, valahol… többet evett volna. A Dudley család egyöntetű véleménnyel elküldte őt a konyhából, azzal, hogy sokat képzel magáról, így amikor korgó gyomorral bekucorodott a gardróbba, a nyílt gyűlölet, ami szétterjedt a testében, kellemes melegséggel töltötte el.

A fejfájás már a napja szerves részét képezte. Egyszerűen nem tudott mit tenni ellene. Az óráit lelógta, inkább a vécében gubbasztott, és azon gondolkodott, mit felejtett el. Mert valamit el kellett, különben nem lenne olyan kínzó hiányérzete… Később az egyik tanára elkapta, és jól kioktatta, majd magyarázkodása és lázának megmérése után hazaküldte. Jó ötletnek tűnt elmenekülni, de nem tudta, hová mehetne, úgyhogy egyre kevesebb elkeseredéssel, annál nagyobb határozottsággal ment vissza a Privet Drive-i házba.

Ahol Vernon elkapta…
– Mi a szentséget keresel te itt? – ordított rá.
– Hazaküldtek – felelt. – Fáj a fejem.
– Fájjon is! – közeledett hozzá a férfi, akinek húsos keze, ami szabályosan akkora volt, mint Heges feje, rámarkolt a pólójára. – Azt hiszed, az iskola bejáróház? Azt hitted, elfelejtem, hogy meglógtál tőlünk?
Megrángatta, Heges feje pedig előre-hátra bicsaklott.
– Én nem mentem sehová! – kiabálta, és megpróbálta lefejteni Vernon kezét magáról.
– Nem a fenéket! – Azzal elpöndörítette a háta mögé. A fiú csúszva érkezett a lépcsősorhoz. – Ha elmész – lépett hozzá közelebb, jókorát rúgva a fiú karjába – ne gondold – még egy, az ordalába –, hogy többé visszajöhetsz – utolsó rúgás.

Ha elmentem volna, nem jöttem volna vissza – gondolta Harry, összeszorított szemmel, amiből idegen, sós könnyek hullottak, mielőtt elájult volna.

*
Vernonék talán odébb tolták a testét, de ők már egészen biztosan lefeküdtek aludni. Ezt onnan tudta, hogy a kandallóban hagyták kialudni a tüzet, és a ház alsó szintjén fogat vacogtató hideg volt, ami beférkőzött a bőre alá, és mozgásképtelenné tette. Mindenhol fáj. Ordítani tudott volna, de nem tette. Inkább nagyot sóhajtott, és lassú mozdulatokkal, a cipőtartóra támaszkodva, felállt. Sípolt a tüdeje, a jobb karját nem tudta mozdítani, és alig tudott kiegyenesedni. Túl nagy ütéseket mértek a testére.
Amint úgy érezte, menni tud, a konyhába ment, és rezignáltan előhúzott egy hosszú kést a szárítóból. Nézte annak élét az ablakon beszűrődő kandeláberek fénye alatt, és úgy érezte, meg tudná tenni. Ő már nem volt gyerek. Megérdemelte az a három felfuvalkodott ember, hogy elvegye az életüket. Megérdemlik! Ő sosem ártott nekik, mégis úgy viselkednek vele, mintha ő lenne az elsőszámú ellenségük.
Igen, Heges tudta, hogy meg tudja tenni.
 Felmegyek – mondta ki hangosan, s ahogy ezt tette, a kés éle úgy fordult, hogy viszontlátta benne saját magát.
Nem – borzadt el. Nem. Mi ez, mi történik?
A kés nagy hanggal és végtelennek tűnő idő alatt esett a kőpadlóra, a fiú pedig kezébe a temette az arcát. Rázta a zokogás. Nem gondolta komolyan, nem, nem! Ő nem lenne képes… soha.

Fájó tagokkal emelte le a kabátját a fogasról, és csukta be maga mögött az ajtót úgy, hogy vissza sem nézett. Nincs helye többé Dursleyéknál, nincs helye többé sehol!
Ahogy botladozva elindult, a lábai vezették; a szeme csukva volt. A méretes hólepelben nehezen ment a járás, de legalább ebben az órában nem esett. Sokáig ment így, addig, míg a gondolatok a szó összes értelmében belé nem fagytak. Végtérre is, az sem számított már neki, ha soha nem áll meg, az sem, ha nem talál menedéket. Valami egészen összekuszálódott, és fogalma sem volt róla, micsoda és miért.
Ahogy így ment, egyszer csak nekiütközött valaminek, s szinte visszapattant. De az a valami elkapta!

– Angel – suttogta rekedten a feje fölött egy hang tulajdonosa.
Felpillantott. Egy férfi aggódó tekintete meredt rá, feje fölött közvetlenül a naphoz hasonló sugarak törtek be a retinájába. Hunyorított, belekapaszkodott a bácsi zöld mellényébe, és hagyta, hogy szinte ő tartsa meg a súlyát.
– Elnézést – motyogta.
– Magyarázattal tartozol… - kezdte a felnőtt szigorúan, ám ekkor a kisfiú elernyedt, és a felhúzódó pulóvere által láthatóvá váltak a sérülései. – Mi történt...? – kapott levegő után a férfi.
Suttogás. Heges békére csukta a szemét, de csak megszólalt.
– Ismerjük egymást, uram? – A kérdést olyan hosszan és tagoltan tette fel, hogy szinte azonnal várta rá a választ, az mégsem érkezett.

A csend csak nyomasztó lehet.

Felemelték a fejét, bár az leginkább lehanyatlott volna. A két erős kéz melegen keretezte az ő rút arcát. Erre a gondolatra elfintorodott.
– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi halkan, lágyan. Olyan altatószerű volt a hangja. El tudta volna képzelni, hogy esti mesét olvasson neki és…
– Heges – tért észhez.
– Nem emlékszel rám, Angel? – Az ember bizonytalan.
Heges homlokráncolva résnyire nyitotta a szemét, és belenézett a férfi mélyfekete tekintetébe. Amit ott látott, attól megriadt. Hú, de félelmetes! Ezt nyilvánvalóan a másik is észrevette, mert amikor ő nemet int a fejével, már rátelepedett az arcára a fájdalom sorsmaszkja.

Az Angelnek szólított fiú érezte, hogy felemelték. Hogy a férfi magához szorította, és szétcipzárolt dzsekijének egyik felét ráterítette. A kisfiú nagyot szusszant, a segítője testéből áradó hő lenyugtatta. Kis kezével fogódzkodót keresett, de csak a mellény belső zsebét találta - oda nyúlt be. De… aztán eszébe jutott, hogy ez a férfi talán segíteni akar neki. És… Ő még annyit sem mondott, hogy:
– Bocsánatot kérek, uram… hogy gondot… okozok.

Csak egy fáradt sóhajt kapott válaszul.

*
Egy mezőn sétált, körötte nagylombú fák. A fű magas volt, a derekáig ért, nehéz volt lépni, és felöltött benne a gondolat, hogy vajon mennyi bogár támadja meg a lábát, de mikor lenézett, csak a ledöngetett, fekete földet látta. Nem félt, holott nem tudta, mit keres a természetben. Mégis, egy láthatatlan erő vonzzotta az erdő belsejébe, a tölgyesek és bokrok sűrűjébe. Kedvesen, valahogy megnyugtatóan és csábítón, és Harry jólesően megborzongott.
Ahogy haladt, egyszeriben sötétség borult a mezőre, és a fűszálak tapogatózva a testéhez értek. Szinte belékapaszkodtak.
  Nem mész innen sehová. – Az egybefüggő fűszőnyeg nyelvezete sziszegő, ő mégis megértette. Megtorpant.
  Az erdő hív, oda kell mennem – válaszolta vissza, hangja saját maga számára is idegen volt.
  Itt kell, maradj! Te vagy én és én vagyok te, én éltetlek és te feléleszthetsz. Tartozol nekem, ez a sorsod!
  Nem is ismerlek! – vetette ellen Harry, és megiramodott az erdő irányába.
A fűszálak megerősödtek, elkapták, ledöntötték a lábáról. Az esés azonban nem fájt, így kezeivel letépve magáról a béklyókat, feltápászkodott, és ahogy futott, az erdő szélén megjelent egy alig kivehető alak.
  Ne félj drágám, meg tudod csinálni – mondta megnyugtató hangon.
Igen, ő hívta, ez a női hang. Harry, bár nem tudta, mi a jó és mi a rossz, és egészen azt sem tudta, ki is ő, az teljesen világos a számára, hogy ami elől menekül, az ártani fog neki.
  Még egyszer nem menekülsz!
– Gyere fiam, fogd meg a kezem, én megvédelek!
Anya? A fiú elmaszatolódott. Kezdett elemeire bomlani, sikítani akart, lehet, meg is tette. A pázsit erősen markolta, ő pedig harcolt ellene, ahogy csak tudott. A fejét ütés érte. Nem, nem, mennie kell! Tőből kitépte az őt tartó fűcsomókat, és a kezét vágyakozóan a nő felé érintette, aki alig volt pár lépésnyire.
A mező és az erdő egymás ellenpólusaiként csatáztak. Amikor egy újabb ütés érte a fejét, a kisfiú bokájára tekeredett fűtekervénnyel szorította meg a nő kezét. A levegőben, ugrás közben. Még látta a vörös hajtincseket és a megnyugtató zöld tekintetet, aztán magához tért.

Pofozgatás, verítékcseppek a teste teljes felületén. Zihálás. Aztán a fizikai behatás megszűnt, és megemelték a fejét, hogy leöntsenek valamit a torkán – örömmel nyelte a hűs folyadékot, és hanyatlott vissza a párnára.
 Anya? – nyögte, majd belemélyedt egy álomtalan álomba.

*
Puha anyag vette körbe, kellemes meleg járta át a testét. Az álmok ragacsos feketéje átfordult szürkébe, majd ahogy erőlködve kinyitotta a szemét, fehérbe. Fény, fény!
Fájt szeme, a feje, a kezeit gyorsan előre kapta, és rányomta. Még talán fel is szisszent.
Jó reggelt.
Képzelődött, vagy valaki tényleg hozzá szólt? Hümmögve fordult a másik oldalára, karjaival átölelve a fejét.
Fáj valamid? – Megdermedt. Ez már félreérthetetlenül egy emberi hang volt. Mély… És eszébe jutott a tegnap este.
Egy szempillantás alatt ledobta magáról a takarót, és haptákba vágva magát, felállt. Egy ajtóval találta magát szemben, magas, ódon ajtóval, ami szinte beharapta magát a könyvespolcok közé, amik majd’ az egész szobát kitöltötték. Plafonig értek, raktuk roskadásig könyvek voltak - egy szabad hely sem volt talán. A fiú ámuldozott. Középen egy sokkarú csillár világította be a szobát; bizonyosan ez zavarta őt, mert hát tél van, ilyenkor nincs fényesség… A fiú, ahogy forgott, egyszeriben meglátta a férfit, akivel tegnap találkozott, egy fotelban ülve. Lustán méregette őt, ölében egy könyv hevert. Gyorsan elnézett róla.
Az ágy valahogy nagyon nem illett a szoba képébe… Szemöldök összevonva nézte a puha alkalmatosságot, nézte, aztán eltűnt. Eltűnt!
Ááá! – ugrott hátrébb. – Mit csinált? – kiáltott rá a férfira.
Mágia.
Ne, ne – nézett körül, mintha bármelyik pillanatban feltűnne Vernon bácsi és Petunia néni, hogy jól elverjék. Mint tegnap… Csodálkozva érintette az oldalához a kezét, ahol, tisztán emlékezett rá, előző nap nagyon fájt a dagadt nevelőszülőjének rúgása.
A nevelőszüleid nem rendelkeznek mágiával? – szólalt meg a férfi, miután lassú mozdulatokkal maga mellé rakta a könyvet az asztalra.
Nem, egyáltalán nem – válaszolta a fejét csóválva. – Ők… nem szeretik.
Az ember bólintott egyet. Karjait a kényelmesnek tűnő karosszéken nyugtatta.
Emlékszel az álmaidra most éjszakáról?
Heges megborzongott. Sokszor álmodott rosszat, szinte egyre többször… Erre csak most jött rá. De arra sosem emlékezett, hogy miről szóltak az álmai. Ezt elmondta a feketébe öltözött embernek is, aki ismét bólintott.
Nem mondta még neked senki, hogy emlékezet-kiesésed van?
A fiú rámeredt a férfira, majd mosolyra húzódott a szája, és hangosan elkezdett nevetni. Ú…! Nem viccelt. A villogó tekintetet látva a szájára tapasztotta a kezét.
Khm, nem, izé… szerintem nincsen.
Pedig mi már találkoztunk – dőlt előre a férfi, és hagyta, hogy félhosszú haja az arcába hulljon, ezzel eltakarva a szemeit. Ő biztos látott így, a „függöny” mögül, a kisfiú viszont elkapta róla a pillantását, mert feszélyezte a helyzet. – És te nem emlékszem rám, sem arra, hogy itt jártál volna. Nyomtalanul eltűntél a házamból. Hat évesen! Nem is tudod a mágiádat kontrollálni, és biztosan nem lépett be senki a házamba. Hogyan…?
A végére kiabált, Heges pedig a könyvespolcokig hátrált. Kiverte a víz. A férfi is bántani fogja?!

De aztán a férfi lenyelte a dühét, és a kisfiú olyan jót reggelizett, mint talán soha életében.

*
A Perselus Piton nevű férfi kellemes társaságnak bizonyult. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, akkor érdemes volt figyelni rá. És nagyon úgy tűnt, hogy semmi hajlandóság nem volt benne, hogy bántsa Hegest. Viszont úgy látta, hogy megátkozták őt, és segíteni akart rajta valahogy… Emiatt pedig egy igazgató titulusú embert hívott meg magához, aki a délutáni órákban érkezett. A kisfiú félt, hogy le kell vetkőzzön, meg hogy jól megszurkálják majd, mint a doktorok, aztán pedig visszaküldik Dursleyékhez azzal az indokkal, hogy nem normális. Mert ő senki számára nem volt az eddig. Keserű szájízzel üldögélt a nappaliban, és nézte a bősz tél tombolását, már az ebéd és a rövid segédkezés után a pinceszobában, ahol bájitalokat csináltak Perszelusszal. A fekete ember még mindig ott volt, őt viszont felküldte, hogy nézzen valami étel után. Persze ő a bőséges reggeli és ebéd után már nem volt éhes, így letelepedett az egyik falból kiugró párkányra, hogy orrát az ablakhoz érintve bámulja a hófödte tájat. Völgyben lehetett a ház, a fekete ember háza, távol a várostól, mert nem voltak lámpák és nem volt más ház idestova sehol. Emiatt Heges kicsit még frusztráltabbá vált. Hová menekülne, ha valami rosszra fordulna…?

Perselus váltig állította, hogy találkoztak már, ő pedig egészen biztos volt benne, hogy ez nem igaz, ugyanis egyetlen emléke nem volt a férfiról régebbről. A házra sem emlékezett, a lebegő fénygömbökre sem, amik világításul szolgáltak, arra meg végképp nem, hogy nyomtalanul elszökött volna. Mindazonáltal abban biztos volt, hogy Dursleyék már keresik őt, és ha visszakerül hozzájuk, megbánja azt is, hogy megszületett - jobban, mint eddig bármikor, mert nem lesznek hozzá kegyesek. Ha rájuk gondolt, megint eszébe jutott az éjszaka, amikor nagy fájdalmak közepette a kést szorongatta a kezében és… Hihetetlen. Az nem ő volt.
Akárhogy is viselkedtek vele a nevelőszülei és az ő fiúk, soha nem akarta bántani őket. Akkor mégis az elsöprő erejű kudarc-érzés és lehangoltság azt mondatta vele, hogy meg kell torolnia az ellene elkövetett cselekedeteket. És ő majdnem megtette.

A kisfiú tudat alatt ökölbe szorította a kezét, szinte már elfehéredtek ujjpercei, tekintete pedig már nem a tájat pásztázták, hanem az élményképei között ugráltak. Perselus Piton az ajtófélfánál állva figyelte, és úgy látta, ez egy jel arra nézve, hogy valamit elhallgat a fiú. Vagy, hogy elméjében több indíttatású harc dúl.

Kettejük alakja - az összekucorodó, lángoló tekintetű fiúé, aki végre méretének megfelelő ruhákat viselt, és a magas, vékony bájitalmesteré, aki karját összefonva függesztette elgondolkodó tekintetét a saját feladatának és problémájának titulált gyerekre - mintha összeköttetett volna abban a gyéren megvilágított helyiségben, mintegy sorsuknál megragadva. Egyikük sem vette észre, hogy a kandalló tüze fellángolt a sarokban, és kivetette magából a tanácstalan roxforti igazgatót, aki rövid megfigyelés után csillogó szemmel mosolyodott el, mert felismerte a jövőt tápláló reményt. Halkan leült hát a mellette levő székre, és boldogan nyugtázta barátja rárebbenő, rajtakapott pillantását, ami egyszerre dühössé vált. Az a pír az orcája két oldalán a gyengédség beismerésének foltja lett volna?
– Albus – bólintott mereven Perselus a felettese felé, miközben a közelükben ülő fiú reakcióját leste.
Az összerezzent, ujjai szétnyíltak. Meghökkenve figyelte saját mozdulatát, ami a bájitalmester szemében garancia volt az elmélete helyességére, annak is második felére.

– Üdvözöllek titeket! – szólalt meg ünnepélyesen Dumbledore, ezúttal csak a fiút nézve, aki bizonytalan lépésekkel közelebb merészkedett hozzájuk, és jól érthetően, de halkan köszönt neki. – Én Albus Dumbledore vagyok, a Roxfort igazgatója.
– Ez Nagy-Britannia legnagyobb varázsló- és boszorkányképzője, egy iskola, ahol olyan gyerekek tanulnak, mint amilyen te is vagy – magyarázta a tanácstalan tekintetet látva.
– Én… tanulhatnék ott is, Dumbledore úr? – kérdezte Heges.
– Na, ne szaladjunk annyira előre – nevetett fel Dumbledore. – Perselus, kérhetnék tőled egy bögre finom forró csokoládét?
– Természetesen, igazgató úr. – Perselus intésére az asztalon megjelent három csésze, mindenféle nyalánkság és ital.
– Jaj, Perselus, milyen figyelmes vagy! Arfonza-féle savanyúcukor, a kedvencem! Angel, ugye? – fordult a visszahúzódó fiú felé. – Kóstold ezt meg feltétlen, egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak egy magamfajta öregembernek ízlenek eme mennyei édességek.
– Köszönöm – mondta a fiú, és próbaképp kivett egy szemet az üvegtartóból. Közben hálás pillantást vetett Perselusra, amiért teát rakott elé. Igyekezett úgy ülni a széken, hogy közelebb legyen hozzá. Az idős bácsi ugyanis elég furcsa volt.
– Visszatérve a kérdésre, ifjú barátom, ha eléred a tizenegy éves kort, bizonyára a Roxfort házai fogják az otthonodat adni. De addig is, volna itt néhány dolog, ami kvalitást élvez. – A szemüvege fölött a barátjára nézett, aki fanyar szájhúzással viszonozta a pillantást. – Perselus tájékoztatott az alapvető dolgokról. Meg kell, kérdezzem, most jól érzed magad?
– Igen, én… igen – ugrált a fiú tekintete kettejük között, végül a fekete emberen állapodott meg. – De… néha nagyon furcsa dolgokat érzek.
– Mint például? – kapott a szón Dumbledore. Heges visszanézett rá, majd lesütötte a tekintetét. A keze nyugodtan pihent a combján… ezelőtt a körmei a húsába martak.
– Dühöt – motyogta, majd erősen megrázta a fejét. – Sosem volt ilyen…
A két felnőtt gyors pillantást váltott. Az igazgató egy mozdulattal lerakta a kezében tartott csészét, és ráncos kézfejét Heges apró kezére helyezte – ezzel felhívta magára a figyelmet.
– Mesélj nekem erről, gyermekem. Nem fog történni semmi rossz, ha a gondolataidat megosztod velünk. Segíteni akarunk rajtad. Még egy cukrot?
– Köszönöm, nem kérek – sóhajtott fel a fiú. Mérlegelte a lehetőséget, hogy belekezdjen-e a mondandójába, de aztán egy, a Perselusra vetett pillantás megerősítette abban, hogy megteheti. – A nevelőszüleim, ők ugye sokat bántanak. És mostanában azt érzem, hogy ez igazságtalan.
Halkan beszélt, mintha ellopnák tőle a szavait és megbüntetnék érte.
– Rengeteget fáj a fejem. És… ez nem azért van, mert megégtem. – Pislogott, nagyokat. Gyengének érezte magát és esetlennek.
– Értem, fiam. Nézz rám. – Az idős férfi nem sürgette, megvárta míg összeszedi magát. Mikor a szemébe nézett, a bácsi égkék szeme szinte még világosabbá vált. Aztán megszólalt. – Semmi. – És a hangjában keserűség csendült, arcának barázdái elmélyültek.
Heges felpattant a székről. Hevesen vert a szíve, nem tudta, mi történt, de megint úrrá lett rajta az a fajta sürgető indulat, amivel a rossz érzései is szoktak.
– Mi volt ez? – emelte fel a hangját, és kezeit a homlokára tapasztotta.
– Mi az, hogy semmi? – kérdezte ezzel egyidejűleg Perselus.
Az Albus Dumbledore nevű férfi válla kicsit megereszkedett.
 –Nem lehet legilimentálni.
– Igen, erre már én is rájöttem. Albus, mégis mit gondoltál?
– Kéne tudnunk…
– Minden bizonnyal egy erős mágiával rendelkező fiúról van szó, Albus, csak erről van szó.
– Nem…
– Nem is ezzel kéne törődnünk, hanem… Mi nem?
– Bármivel törődsz is, Perselus, ez a kettő összefügg.
– Megmondaná már valaki, hogy miről van szó? – robbant ki Heges. Harry. A fiú összezavarodott, és megtántorodott. Az érzések felemésztették. Ki ő? Miért van itt? Neki Dursleyéknál van a helye, azoknál a szemeteknél, akik verik és neki vissza kéne adnia!
Sípolt a füle, érezte, hogy valaki megragadta, és megszorítottata a karjainál fogva. A tisztás, az erdő… Anya! A fekete ember, aki Angelnek nevezte el, és megölelte…! Szeretet.
Perszelusz, emlékszem rád! – akarta mondani, de csak annyit sikerül kinyögnie:
– Persz… – és a sötétség bekebelezte. A gyűlölet, a pusztítás, a tűz.
 Vagy ez a Halál?

*
… Ez az egyetlen megoldás.
 Miért pont ez, Albus? Tudom, hogy tudsz valamit, és megőrjít, hogy nem akarod elárulni, mi az.
  Csak elméleteim vannak, de az egészen biztos, hogy a fiúnak fel kell épülnie a maradandó égési sérüléséből.
 Egy éve szerezte, Albus! Nem törődtek vele! A bájitalok sem képesek a muglik hanyagságát orvosolni, a szentségit! Mit vársz tőlem?
Fontos neked a fiú. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani.
Magyarázatot követelek!
Perselus, a legjobb lesz, ha nekilátsz a gyógymód megtalálásának. Addig a fiú szenvedni fog, és lehet, bele is hal a fájdalmaiba.

Csönd.

 Merlinre, hogy a fene egye meg ezt az embert!

Létezik, hogy a saját hangját hallja valaki a távolban?
  Én te vagyok!
Ki vagyok én?
  Én!
Elmeszakadás. Túl sok. Mozog a szem a szemhéj alatt, őrlődik, vonaglik a test.

Angel, kérlek, ébredj fel!
Perszelusz? Láttad anyát az erdő peremén?

*
Túl sok idő telt el. Reménytelen, hogy a fiú felébredjen.

Perselus Piton hajába markolva járkált a szobában, ahol minden este szellőztetett, hogy a fiú friss levegőhöz jusson. Tizenhárom nap, ennyi idő telt el. Soha életében nem töltött ennyi időt a laborban, soha nem aludt ennyire keveset, és életében csak egyetlen egyszer volt elkeseredettebb. Amikor Lily meghalt…
Megrázta a fejét. Nem tudta, miért volt számára fontos a fiú. Nem töltött elég időt a társaságában és nem tudta, ő mit gondol róla. Azt sem tudta, milyen is ő valójában. A fiú félemberként került hozzá egyszer, kétszer. Mégis szerette.

A tizenharmadik nap éjszakáján újabb bájitalt próbált ki a kórosan lesoványodott gyerek szervezetének meggyógyítására. Ötödik napja főzte a különleges összetételű nedűt, aminek mostanra halványszürke színe volt. Mikor a kicsiny test magába szívta, a remény is láthatatlanul távozott. Pedig Perselus várt. Várt perceket, várt órákat, de a fiú szaggatott lélegzetvételei nem változtak meg. Ő is hozzá idomult, miközben tehetetlenül összeroskadva ült a széken, és nem mert többé a testre nézni.

Amikor meglátta, felszínes érdeklődést mutatott felé. Önmaga volt.
A fizikai sérülést látva dühössé vált, mert ő csak utólag tudott segíteni. Mindig csak utólag. Ez az élete. Vezeklő.
A csúnya torzulásban, a maradandó hegekben az örökké szóló megbélyegzést látta. A Sötét Jegyet. A saját lelkét. Nem tudott mit tenni, egyre kevésbé volt önmaga.
A hiány aztán felőrölte, mikor eltűnt, félt, hogy halál fiává vált a kis kópé, akit annyira magáénak érzett!
Mikor aztán újra meglátta, szidta volna és mindent megtett volna érte! Újra ölelte volna, hogy érezze, ő tud szeretni! Még tud!
És most ismét itt… A saját lelkének lecsupaszított mása hevert előtte, és minden fájdalmát átérezte. Át akarta érezni! Vele haldoklott…

A könnycsepp, amit a hajnali órákban megviselt arcáról letörölt, lágy volt és selymes. Felismerte: nem az övé. Akkor állt föl, és hagyta el tizennegyedik napja először a házát.


III.
Halhatatlan angyalok

 Sikerült, Perselus!
– Takarodj innen… Angel, hallasz engem?

– Hrr. – Élek!
A kezét bátorítóan megszorították. Résnyire nyitotta a szemét. Hol van?
– Hogy érzed magad, drága fiam? – Égkék tekintet úszott be a horizontjába, összerázkódott.
– Utoljára mondom, Albus…
– Ne légy ilyen szívtelen, barátom. Látni akarom, hogy van a fiú.
– SOSEM érdekelt, hogy mi van vele! A te hibádból történt minden…
– Perszelusz? – hunyorított a férfi felé a fiú. – Mi történt velem?
A két felnőtt váltott egy komoly pillantást; az idősebb hátrált ki belőle. Még egyszer rápillantott a gyerekre, akit saját felelőssége lett volna megóvni, és akinek sorsa talán véglegesen megpecsételődött volna, ha a bájitalmestere nem talál rá… Bár Perselus nem látta rajta, megviselték a történtek. Megfáradt aggastyánként kívánt még egyet az ő Harryjének, és háborgó lélekkel, csendesen hagyta el kollégája hajlékát, mentegetve önmagát, hogy akkor és ott a legjobbat tette.

Perselus Piton komor ábrázattal ült le az ágy mellé, mikor már ketten maradtak a szobában.
Mire emlékszel?
A fiú elgondolkodott, de elég zavarosak voltak a gondolatai. Képsorok úsztak a szeme elé és indulatok, amik hol a sajátjai voltak, hol nem.
– Olyan volt, mintha küzdöttem volna magammal – válaszolta. – Hallottalak téged, meg… Dumbledore-t. Majdnem meghaltam?

Perselus bólintott, s közben végig figyelte a gyerekben végigmenő változásokat.
– Miért… nem hagytad?

– Hagynom kellett volna? – nézett rá egy lesújtó pillantás kíséretében. - Nem magaddal harcoltál – felelte aztán. – Nem értenéd meg most, ha elmagyaráznám, de akkor, amikor megégtél, egy gonosz erőt képviselő varázsló elkezdte átvenni feletted a hatalmat. Emlékszel a hegre a homlokodon?

– I-igen. – A fiú feje visszahanyatlott a párnára. – Eltűnt, azaz… nem látszott, mivel…
– Így történt – vágott a szavába a férfi. – Nem te tehetsz róla.

A fiú összeszorított szemmel emlékezett vissza arra a képsorra, amikor a kés a kezében nyugodott. Ölni akart. 
  Én úgy éreztem. – Hangja rekedt volt, szemébe könnyek gyűltek. Nem akart szembenézni a férfival, nem akarta látni a csalódottságot rajta.
  Nézz ide. – Harry bizonytalanul kinyitotta a szemét, és belenézett a tükörbe, ami megjelent előtte. Látta magát.
Szíve a torkában dobogott. Perselus kezében tartott keze kicsúszott a szorításból, és ujjaival végigsimította arcképét. A felismerések egymást követték. Nem volt rajta szemüveg, mégis látott. De ami a legfontosabb, az égési sérülés eltűnt az arcáról, bőre nem volt megviselt és eltorzult.
Ezt Te csináltad, Perszelusz? – saját hangja a tükörből szólt, ujjai remegtek, tekintetét könnyfátyol lepte el.
Ha nem segítesz, nem sikerült volna, Harry.
Összeszorult a torka, a lepedőre pillantva tolta el magától a lebegő tükröt. A könnyek még sosem voltak ilyen intenzívek, már-már édes ízűek.
Mikor feltekintett a mostanra álló férfi alakjára, semmit nem tudott leolvasni annak arcáról.

Angel. Így hívnak, nem emlékszel?

Perselus hosszú ideig nézett maga elé, és mikor ezt észrevette, vissza kellett üljön a székre. Arcán a boldog mosoly félreértelmezhetetlen volt.

*
Mardekárszöld – ismételte meg a fiú Perselus hálószobájában állva. – Tehát, te ennek a… hásznak a főnöke vagy?

Mondhatni. Nem tudom, emlékszel-e rá, de bájitalokat készítek. Ezt tanítom a Roxfortban is.
Persze! – vidult fel a gyerek. – Emlékszem a szeletelésre meg aprítászra… Michelangelo képére a faladon… a teára…
Harry elrévedő tekintetét látva Perselus kitessékelte a fiút a szobából, és levezényelte a nappaliba. Megbeszélték már, hogy mit jelentett neki a forró ital és azt is, hogyan élte meg a nevelőszülei bánásmódját. De arról nem tudtak, és nem is akartak beszélni, hogy mennyire jó volt egymás társaságában lenni és megosztani a gondolataikat. Perselus még mindig csak egy gyerekkel állt szemben, holott erre újra és újra emlékeztetnie kellett magát Angel fejlettsége miatt, amivel a világot szemlélte.

Teáskancsók és sütemények mellett ültek már, amikor a fiú megtörte a csendet.
  Te nagyon szereted a szöldet, emlékszem, hogy amikor rám találtál… mindkétszer. Egy olyan színű ruhát viseltél. Azzal… takartál be.
A férfi mostanra kiderítette, hogy Angel érti és beszéli a kígyók nyelvét, ugyanúgy, ahogyan Voldemort. Ettől függetlenül az alap beszédkészsége zavarta, és igyekezett tanítgatni, hogy elhagyja a selypítését - kevés sikerrel. Ő még mindig Perselus Piton volt, és még mindig hirtelen törtek rá az indulatok, főleg akkor, amikor már háromezredére hallotta a nyelvi hibákat.
  Zöld, érted, zöld!
  Jól van na, Perszelusz! Szóval…
Igen, szeretem – fújtatott. – De a zöldnek – pillantott jelentőségteljesen a fiatalra – számtalan színárnyalata van. Vannak sötétbarnás árnyalatok, amik kifejezetten irritálnak. Meg a neon színek – fintorodott el. – Ez a mellény zsengezöld színű.
Harry szeme felcsillant, és felugrott a fotelból, készen arra, hogy elfusson.
  Szengeszöld, szengeszöld – ismételte nevetgélve, miközben Piton hozzávágott egy párnát, ami elől ügyesen ellépett. A férfi pálcájából aztán apró termetű vadlovak ugrottak ki, amik felé iramodtak, ő pedig körbefutotta párszor a házat, végig ezt a szót kurjantgatva.
Perselus pedig a kanapén ülve jóízűt bosszankodott.
  Össze kellene, zárjam egy baziliszkusszal – gondolta lemondóan.

*
A furcsa páros éjnek évadján a kandalló mellett ücsörgött. A fiú szorosan hozzábújt a férfihez, akit apjaként szeretett, aki megmentette, s aki annyi minden adott neki az eltelt idő alatt, amióta megismerte. Szerette a bosszúságát, a csípős megjegyzései mögött megbújó tanításait és a szavak nélkül közölt érzelmeit. Szerette, amit csinált, a bájitalok főzését, de leginkább az otthont, ami lassan már elfeledtette vele a mugli sémaházakat, és az összes ráirányuló rosszindulatot, amit el kellett tűrnie. Most csak egy fiú volt, aki rádőlt Perselus mellkasára, és félig fekve, félig ülve a kezével játszott, ami még mindig hideg volt a nem sokkal ezelőtti hócsatájuktól, amivel felháborgatták a birtokot fedő mennyei hóréteget. A férfi megmoccant, mire ő kérdő tekintettel feltekintett a sötét szemekbe, amikben a kandalló lángjai szelíden tükrözték kettejük meghitt képét.
– Tetszettek az ajándékaid? – kérdezte halkan a férfi.
A fiú ragyogó mosolyt villantott fel, és átölelte őt. Fölösleges kérdés volt, de az örök bizonytalanságot nem tudta levetkezni magáról egyik napról a másikra.
– Soha nem kaphattam volna jobbat – suttogta Angel a zöld mellénybe.
Egy seprűt kapott, olyat, amivel a mágustársadalom kviddicsjátékosai játszottak, és egy könyvet, ami éppen erről szólt. Perselus úgy gondolta, a fiatalnak kijár a szórakozás, és ezzel az ajándékával kicsit közelebb kerülhet a világukhoz. Voltak persze tervei. A szünetben el akarta vinni a Roxfortba és az Abszol útra, ahol aztán majd beülnek egy ebédre és közösen felfedezik az édesség-, ruha-, és könyvesboltokat. Aztán talán elviszi külföldre is… Igen, Perselus tudta, hogy az életében fordulópont következett be.

Végre boldog volt. Ahogy elégedetten feltekintett a mennyezetre, a tekintete egy pillanatra megakadt az arcképen, amit a gyerek unszolására a ház még figyelemfelkeltőbb helyére helyeztek. És Michelangelo mintha egyenesen rájuk nézve elmosolyodott volna…

A fiú meleg kis teste ernyedten dőlt a mellkasára - keze átkulcsolta a derekát. Kettejük karácsony estéje még sosem volt ilyen meghitt.  

THE END

Megjegyzés:
A történet címét Michelangelo Buonarroti Árnyékban izzó élet című verse ihlette.

7 megjegyzés:

  1. Szia kedves Író!

    1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)

    Nekem kifejezetten tetszett, hogy Harry a Dursley-féle szolgai funkciójában készítette el az ötórai teát, ami így tökéletesen belesimult a történetbe. A tea központi szerepet játszott az elején, de aztán ez a hangsúly egyre inkább elsorvadt, végül el is lett felejtve; egy keretes lezárás jót tett volna neki, hiszen ez a kihívás fő témája. A végén, ha mondjuk a jól ismert, de oly keveset ízlelt tea illata töltötte volna be a szobát, abban az atya-fiúi vállalt szerepben, pontosabban annak az ölelésében, akkor, mint a zacskós cukrot, kilóra megvettél volna vele. Így viszont nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy csak ráhúztad a történetre, legyen benne, aztán kalap-kabát, viszlát. 8 pont

    2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)

    Egyértelműen igen; a leírásaid gyönyörűek voltak, minden apró kis téljegy itt élt bennem az olvasásod közben. 10 pont

    3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)

    Amikor megláttam ezt a kulcsodat, kikerekedett a szemem, hogy ezt vajon hogyan fogod beépíteni a történetedbe? Az a rész, amikor erről írtál, nem tett hozzá sok mindent a cselekményhez, nem varrt el szálakat, nem hasított fel új lapot, nem volt ok, sem okozat, egyszerűen csak ott volt, mert muszáj volt. Nekem ez a töredék iszonyúan kilógott a történetedből, és nem csak a cselekménye, hanem a hangulata miatt is; örülök, hogy erre nem 10 pont a maximum. 2 pont

    4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)

    Ahj… bosszantott. Olyan gyönyörűen írsz, és olyan szép volt a zsengezöld mellény! Mégsem sikerült elkapni, vagy pontosabban túl akaratosan markoltál bele, és iszonyúan szájba rágósra sikeredett. Egy utalás, metafora, homályban hagyott vágy, érzelem sokkal mélyebb lett volna, mint a nyelvtantanulás, illetőlegesen a helyes kiejtés. Miért? Az egyik legszebb jelenet volt, amikor Harry az említett mellény belső zsebébe dugta a kezét; miért nem ezt vitted tovább? Akár emlék formájában is. Vérzik a szívem, szengeszöld… 6 pont

    5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)

    Megjelenik. Nagy szerepe nem volt ugyan, de belesimult a történetbe; én elhinném, hogy akkor is belekerült volna, ha nem lett volna kötelező a szerepeltetése. 5 pont

    VálaszTörlés
  2. 6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)

    Ahogy azt már pár szempontnál említettem, gyönyörűen fogalmazol, a leírásaid nagyon szépek, részletesek, és egészen a lélekbe nyúlnak, kényszerítve, hogy én, olvasó is átéljek minden érzelem-impulzust, amit a szereplőid is. Helyesírási hibát nem találtam benne – igaz, én sosem keresek és, ha elmélyedek egy történetben, fel sem tűnik –, az egyedüli, ami szemet szúrt, a zárójelek használata. Vagy végig tartsd meg, vagy egyáltalán ne használd; Harry selypített, leírtad, tudomásul vettem, érteni lehet, hogy a Heges miért Hegesz, és a többi. A másik, ami a leírások nagyszerűségével ellentétben állt, azok a párbeszédek. Mintha két különböző író írta volna őket; csonkák voltak és ügyetlenek, olyan kedvesen aranyosak, amin mosolyog az ember, de közben kellemetlen is az érzés, hogy kizökken a novella hangulatából. 8 pont

    7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)

    Egyrészt semennyire, másrészt pedig nagyon. Bár nem volt kint az OOC, én mégis elkönyvelem annak, és akkor lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatom, hogy Piton és Dumbledore nagyon is a helyükön voltak. Egy-két rész volt, amin kicsit elméláztam, mennyire reális ez (takarodj és a társai), de elengedtem. Nagyobb problémám Harry; első körben egyből beleszerettem, a fájdalma az enyém volt, a sebhelye zseniálisra sikeredett, de egy ennyire bántalmazott gyerek nem fog akaratosan ordítozni, követelőzni, hogy mondják el, mi van vele, sem kéréssel fordulni az elérhetetlenhez (a férfi, aki messze felette áll, mégsem bántja). Hogy csúnya, de egyszerű és érthető legyek: a kóbor kutya sem kér nevet magának, csak hálásan rányal arra a kézre, ami simogatás helyett üthetné is… Ezzel a vonulattal képtelen voltam megbirkózni, tudom, hogy van jellemfejlődés, de ilyen fokú pálforduláshoz több száz oldal szükségeltetik. 7 pont

    8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)

    Az eleje hihetetlenül jó volt, a visszautalások egy korábban történt szörnyűségre a fájó jelenben, az általános borzalom, ami Harryt érte, mind-mind tökéletes volt, aztán jött valami széthullás, talán időhiány, és rengeteg elem csúszott ki a helyéről. Leginkább kapkodásnak vélem ezt, mert a részletesség egyre csak bomlott, a kidolgozatlanság a vége felé fájó volt (Piton és Albus és a rémálom pszichózis, a legitimáció, a miértek, ó, de sok miért maradt! válasz nélkül). Számos dolog nem volt egyértelmű, hiába figyeltem; a kazettás emlékszilánk is kilógott, pedig annak (majdnem) központi szerephez kellett volna jutnia. Nekem mégis a legégetőbb kérdés, hogy Piton hogy-hogy nem tudta, hogy Heges kicsoda? Pedig belenézett azokba a gyönyörű Lily-szemekbe… És Albus nem mondta neki? És miért botlott bele csak úgy? Hát az emlékezetkiesés? Vagy az az elmezavarnak tudható be, mint kiesett idő? De hát akkor sem értem; egy ilyen hatású találkozás nem zuhan ki az elméből, inkább belefullad, beleragad, és akar még többet abból a kézből, ami sosem bántotta őt. 6 pont

    9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)

    Lényegében összefoglalom, amit fentebb írtam: a leírások gyönyörűek, a párbeszédek azonban kicsit kizökkentettek, és a nyitva maradt kérdések is elfeslett madzagként lógtak a the end felirat után. Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett, főleg a megégett arc, a kiszolgáltatottság, és felöklendezett gyűlölet (haha, kár, hogy a kés a padlón koppant), no meg maga a páros. 10 pont

    Üdv, Zajec.

    VálaszTörlés
  3. 1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)

    Az elején egyértelműen szerepelt, de a végére sajnos elsikkadt. Talán lehetett volna még a végére tenni egy mondatot róla. 8 pont

    2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)

    Teljes mértékig. Nagyon tetszettek a leírások, teljesen magam előtt láttam az egészet. 10 pont

    3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-10)

    Bocs, de nekem nem jött át, csak másodszori nekifutásra találtam meg. Valahogy nem adott a történethez semmi pluszt, csak ott volt, mert ott kellett lennie. 3 pont

    4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)

    Szengeszöld, ezen még most is mosolygok. Szerintem illeszkedik a történetbe. 9 pont

    5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)

    Megjelenik. Fel sem tűnt, hogy az is kulcs, jól illett a történetbe. 5 pont

    6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)

    Találtam egy-két elgépelést, és néhol elvesztettem a fonalat, de másodszori olvasásra sikerült mindent megértenem. 9 pont

    7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)

    Amit hiányoltam az az OOC figyelmeztetés, így nem tudok maximális pontot adni. Perselus Dumbledore-ral szembeni viselkedése számomra egy kicsit meredek, de megtudom érteni. Harry itt-ott kicsit, hogyan is fogalmazzak furcsa volt, de ezt betudom a bántalmazásoknak. 8 pont

    8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)

    Az eleje fantasztikusan sikerült, de utána úgy éreztem, hogy valahogy túl nőtt rajtad ez a történet. Nem bántalak, én sem tudok sokáig figyelni, koncentrálni az írásra, ezért is alkotok egyperceseket.
    Nekem hiányzott a magyarázat. Hogy jutott Harry haza olyan hirtelen? Hogy nem tudta Perselus, hogy Angel kicsoda, hogy került oda Piton egyáltalán? 7 pont

    9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)

    Összességében tetszett a történet, imádom a severitust, sajnos kezd ez is kihalni. Tudom, hogy nem könnyű kihívásra írni, és várni a kritikákat, én is átéltem néhányszor. :) Köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetet, és gratulálok a megírásához. 9 pont

    Ero

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Ero!

      A 3-as pontnál rosszul írtad az adható pontszámot. 1-10-iget írtál, miközben csak 1-5-ig lehet pontozni. Nem tudom, hogy melyik pontozás szerint adtad végül az erre vonatkozó pontszámodat, de kérlek írd át, és nézd meg, hogy végül is jól pontoztad-e a hármas "kérdést".

      Köszönöm,
      Scale

      Törlés
    2. Köszönöm, hogy szóltál.

      Törlés
    3. 3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)

      Bocs, de nekem nem jött át, csak másodszori nekifutásra találtam meg. Valahogy nem adott a történethez semmi pluszt, csak ott volt, mert ott kellett lennie. 2 pont

      Törlés
  4. Kedves Író!

    1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)

    Megvallom őszintén, nekem nem illik a könyvbeli, pletykás Petuniához a teázás, de az ötlet, h csak Harrynek kell vizet innia jó. Kicsit mikor Pitonhoz kerül, keveset teáznak, tehát legyen 9 pont.

    2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)

    Pont ezt hiányoltuk egy másik történetben, nem kell ahhoz karácsonynak lenni, hogy érezhetően fagyos legyen a hangulat. 10 pont

    3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)

    Feltűnik, Harry esetében nincs szerepe, ha Tom Riddle lenne a főszereplő úgy lenne. 3 pont

    4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)

    Jaj, talán egyszer-kétszer esik szó róla, összesen? Megértem, h nehéz volt vele dolgozni, de akkor se jött át. 5 pont

    5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)

    Na, hát szerintem nem tűnt fel ötször, viszont Piton magyarázata tetszett, tehát négy pontot adok rá, mert elég kánon ötletnek tartom, h Michelangelo lenne az ő példaképe. (és innen van az Angel név is?)

    6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)

    A leíró stílusod tetszett, csak éppen mikortól pörögnek az események, akkortól nem értettem semmit, Harry pöszesége meg engem is zavart. 7 pont

    7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)

    Harry nagyon koravén, nem is hat éves, inkább nyolc, néhol még több. Fura, hogy elsőre annyira megbízik Pitonban, hogy a férfi meg rögtön szereti őt. OOC-ék a karakterek, egyedül talán Dumbledore és Voldemort nagyon kánon. 8 pont

    8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)

    Én teljesen elveszítettem a fonalat, ott mikor Dumbledore azt mondja, h : "Ez az egyetlen megoldás."
    Tulajdonképpen semmit nem magyaráztál meg, Harry küzdött magával, a benne lévő erőkkel, a két felnőtt valahogy segítette, de hogy pontosan miként??
    6 pont

    9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)

    Tetszett, szép stílusod van, nagyszerűen írtad meg Harry bántalmazásának a történetét, mégis meglopva érzem magam. Te tudod, hiszen te találtad ki, hogyan, miként tisztult meg, de jó lett volna konkrétabban is leírni a megoldást.
    7 pont

    Azért a nevedre kíváncsi leszek!

    Üdv,
    Mariann

    VálaszTörlés

Itt is megtalálhatjátok a pontozás menetét, így nem kell mindig bemenni a szabályzatokba, ha kritikát akartok írni.

Pontozási szempontok:
1. Mennyire sikerült beleültetni a történetbe az ötórai tea témáját? (1-10)
2. Sikerült-e hitelesen megjeleníteni az évszakot? Minden, az évszakra jellemző stílus meg volt-e jelenítve, vagy csak érintőlegesen derül ki, hogy milyen évszak van? (1-10)
3. Feltűnik-e a történetben a mugli tárgy? Mennyire sikerült emlékezetesre megírni?(1-5)
4. Mennyire illeszkedik a hozott kulcs a műbe, és mennyire jelentőségteljes a megjelenítése? (1-10)
5. A titkos kulcs megjelenik-e ötször? Mennyire ügyes, frappáns a feltűnése? (1-5)
6. Mennyire jó a mű helyesírása, megfogalmazása, stilisztikája? (1-10)
7. Mennyire voltak hűek önmagukhoz a karakterek? (1-10)
8. Mennyire kidolgozott a cselekmény? (1-10)
9. Összbenyomás, avagy mennyire tetszett a történet? (1-10)