3 × Mikor ötöt üt az óra

A történet címe: Mikor ötöt üt az óra
Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Albus Dumbledore
Kulcsok:
1. - téma: Ötórai tea
2. - évszak: ősz
3. - mugli tárgy: kazetta
4. - hozott: végrendelet
5. - titkos: Leonardo önarcképe
Műfaj: humor
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: AU, OOC megnyilvánulások előfordulhatnak
Leírás: Perselus Piton azt hitte, eleget megélt már ahhoz, hogy ne lehessen meglepni; hogy főleg halottak ne lephessék meg. Vagy éppen Potterek. De alábecsülte a griffendéleseket. Súlyosan…




1996. szeptember 3.


– Kellemetlenül alakult netán a… hm… találkozója Voldemorttal, Perselus?

Piton, akinek figyelmét eddig a túlságosan-is-süppedős – és túlságosan-is-vörös – fotel túlságosan is süppedős volta foglalta le, erre abbahagyta a mocorgást, és felnézett Dumbledore-ra, aki az asztal túloldaláról vizslatta őt. Az előtte álló csészéből gőz gomolygott elő és kavargott sejtelmesen az irodát megvilágító, aranyló gyertyafényben. Az idős varázsló sötétlila talárt és hozzá illő, holdsarlókkal és csillagokkal ékesített süveget viselt ezen az estén. Félhold alakú szemüvegének lencséi meg-megvillantak fejének minden apró mozdulatára.

Mindent összevetve úgy festett, mint valami cirkuszi jósnő.

– Hogyan? – kérdezett vissza Piton udvariasan. Nem volt könnyű.

– Arra gondoltam, esetleg a Cruciatus utóhatásai okoznak bizonyos kényelmetlenséget Önnek, ami az ülést illeti.

Piton lesújtó tekintettel meredt az idős varázslóra.

Dumbledore vidáman hunyorgott vissza rá.

Piton kihúzta magát, bár még mindig feszengett.

Dumbledore biccentett. – Amiért idekérettem, Perselus, az egy roppant… egyedi ügy.

Piton valamiért úgy érezte, az igazgató soktucatnyi aggasztó jelző közül választotta az „egyedi”-t. Ez a gyanú megakadályozta abban, hogy örüljön a probléma viszonylag enyhe osztályozásának.

– Éspedig?

– Nos… – kezdte Dumbledore, aztán jó ideig nem is mondott többet.

– Nos?

– Nos, érkezett hozzám egy hivatalos értesítés bizonyos Mr. Mauy-Rhagtától. Az úr ügyvéd.

– Valaki beperelt? – vonta össze a szemöldökét Piton, miközben máris sorra vette, melyik diák vetemedhetett ilyesmire – azon felül, hogy nyilván bármelyik örömmel megtette volna. A kézen fekvő választ természetesen Potter jelentette, ám Piton belőle nem nézett ki egy efféle húzást. Ugyanakkor ott volt a minden lében kanál Granger, vagy a hasonlóan tudálékos Goldstein a Hollóhátból – jobban belegondolva: bárki a Hollóhátból –, és a fontoskodó Macmillan-fiú a hugrabugosok közül, vagy a kiállhatatlan Helga-közvetlen-leszármazottja-vagyok Smith, netán Madam Bones unokahúga ugyanonnan. Esetleg a két Weasley, habár Piton úgy sejtette, ők előbb fordulnának ötletekért a viccboltot üzemeltető ikerbátyjaikhoz, mint az aktakukachoz. Draco Malfoy ellenben… igen, miért ne, végtére is csak egy egészen aprócska lépés választja el azt, hogy „erről szólok apámnak” attól: „erről szólok apám ügyvédeinek”. Draco talán felnőtt már annyira, hogy inkább egyből nekik árulkodjon Lucius helyett. Sőt, újabban Longbottom is a sarkára állt… neki és Pitonnak viszont nem akadt egymással dolga az RBF-ek óta. Ám RBF-ekről és persze RAVASZ-okról szólva ott van az ötöd- és hetedéves bagázs, például…

– Nem, nem – kuncogott az igazgató. – Dehogy.

Piton az előbbi gondolatmenete fényében a „dehogy”-ot már túlzásnak érezte.

– Hát akkor?

Dumbledore nagyot sóhajtott. Úgy, mint aki nehéz és kellemetlen feladatra készül.

– Nem tudom, tudja-e, de Mr. Mauy-Rhagta volt Potterék jogi képviselője.

– Nem tudtam – felelte Piton unottan. Nem tudta azt sem, egyáltalán, miért érdekes ez – főleg a számára, főleg ennyi évvel Lily és a nyavalyás férje halála után?

– Azzal viszont bizonyára tisztában van – folytatta Dumbledore –, hogy Lily és James Sirius Blacket jelölte meg Harry gyámjául.

Piton felhorkant.

– Történt, ami történt – nyugtázta az igazgató, némi figyelmeztető éllel a hangjában. Piton értett belőle. – A végakaratuk érvényben maradt, még ha a teljesítése akadályokba is ütközött. – Várt, míg a másik észbe kapott és bólintott. – Sirius halála azonban, amint arra Mr. Mauy-Rhagta volt szíves felhívni a figyelmemet, merőben új helyzetet teremtett. Életbe lépett ugyanis a végrendelet Harry gyámságára vonatkozó titkos záradéka.

Dumbledore beszéd közben kihúzta az egyik fiókot, és pergamenköteget emelt ki belőle. A lapok vastagabbak voltak a hétköznapokban használtnál, és Piton látta előkandikálni alóluk a rányomott pecséteket díszítő selyemszalagokat is.

Titkos záradék! A mardekárosok végrendeleteit persze teletűzdelték ilyesmikkel – ezt ő maga is megtapasztalta a nagyapja halálát követően, amikor is a számos titkos záradék egyikének értelmében nem kapott egy vasat se a családi vagyonból – egy griffendélestől azonban igencsak színpadiasnak hatott a dolog. Mert ugyan, mi olyan ügye lehet egy griffendélesnek, amihez titkos záradék szükségeltetik?

– Lily és James – Dumbledore valamiért, feltehetően manipulációs szándékkal, kihangsúlyozta Lily nevét – megneveztek egy második gyámot is Sirius halála esetére. – Azt is kihangsúlyozta, hogy „halála”. – Nyilvánvalóan nem feltételezték balszerencsék azon sorozatát, amik megakadályozták Siriust a rá kirótt feladat teljesítésében.

– Balszerencsék? Ostobaságok.

– Ne ragadjunk le a terminológiánál, ha kérhetem! – javasolta Dumbledore joviálisan, ám ellentmondást nem tűrően. – Szeretné tudni, miért nem, teszem azt, Remus Lupin ül most itt velem?

Pitonnak volt egy olyan érzése, hogy nem, a legkevésbé se szeretné. Csakhogy ebben a kérdésben nem volt választása, ahogy persze sok másikban se.

– Perselus. A végrendelet Önt nevezi meg Harry Potter gyámjául.

– Nem.

– Itt van, olvassa el!

– Nem.

Ami azt illeti, Dumbledore nem is nyújtotta felé az iratot. Talán félt, hogy Piton… tenne vele valamit. Valami szörnyűt. Piton maga biztos volt benne, hogy tenne, még ha ezzel a benne foglaltak érvényét nem is törölheti el.

– Perselus.

Nem felelt.

– Perselus!

– Potter nem akarhatta rám bízni a kölykét. Kizárt.

– Márpedig aláírta, hogy azt akarja.

– Nyilván nem volt beszámítható – vágott vissza Piton.

– Azt is aláírta, hogy az volt. Megnézi?

– Nem.

Dumbledore kis időre békén hagyta. Kézbe vette a csészéjét, és kényelmesen hátradőlt a karosszékben.

– A végrendeletet október 28-ára keltezték – jegyezte meg, miután ráérősen elszopogatta a teáját.

Piton minden porcikájában megfeszült.

– Mond ez Önnek valamit? – érdeklődött az igazgató.

– Mutassa! – vakkantotta Piton valódi válasz helyett, a végrendelet felé nyúlva.

*

– Bátorkodtam megszervezni egy találkozót Ön és Harry között – közölte Dumbledore egy újabb csésze teával és féltucat gyömbéres keksszel később; ez utóbbiakat egy „Minervától” címkéjű dobozból eszegette, amiből a kollégáját is megkínálta, hiába. – Perselus?

Piton, aki még mindig a végrendeletet bámulta, habár rég befejezte az irat áttanulmányozását, erre felnézett.

– Menjen a pokolba!

– Harry természetesen nem tudja, hogy Ön is jelen lesz, illetve, hogy csak Ön lesz jelen – magyarázta az igazgató zavartalanul. – Azt hiszi, velem fog teázni. Perselus?

– Menjen a pokolba, és ott mondja meg James Potternek, hogy rászolgált a helyére, nagyon is, mert átkozott idióta!


1996. szeptember 4.


Potter olyan zavarban volt, hogy mellette nem maradt energiája – és/vagy agykapacitása – pofátlannak is lenni. Persze pusztán idő kérdése volt, hogy magára találjon.

A kanapén gubbasztott, a csészéjét a térdén egyensúlyozva, és kitartóan kevergette a teát. A tea hasonló elszántsággal eregette a gőzspirálokat. A porcelán csilingelt, ahogy a kanál újra meg újra az oldalának koccant.

Potter hirtelen elhatározással felemelte a csészét és kortyolt egyet, egy egészen aprót, aztán felszisszenve rántotta el a pohár peremét a szájától.

Piton a fejét csóválta.

Dumbledore az elején tisztázta velük a játékszabályokat – attól, ahogy előadta, tényleg olyan lett az egész, mint valami bizarr vetélkedő, ahol ők ketten az egyedüli résztvevő csapat, és lehetetlen nyerni.

Az ajtó nem nyílik ki, míg a tea el nem fogy. A teát mindkettejüknek a megszokott módon, szájon át, önszántából kell a saját szervezetébe juttatnia – ennél a résznél az igazgató jelentőségteljesen Pitonra sandított, és még meg is kérdezte: „Érti, Perselus?”. A tea csak annyira hűl ki, hogy egyszerre egy-egy normál kortynyi mennyiséget fogyaszthassanak belőle, aztán újra felmelegíti magát.

Mikor Potter azt firtatta: „Miért?”, Dumbledore vigyorogva rájuk csapta az ajtót.

– Professzor. – Potter még akkor is pimasznak hangzott, ha épp udvarias igyekezett lenni. Bár valószínűleg sokat segített volna, ha nem úgy csikorogja a megszólítást, mintha kavicsokat ropogtatna a fogai közt. – Maga tudja, mi folyik itt?

– Tudom.

– El is mondja? Uram. – Ez még rosszabb volt, mint a professzor. Azt Potter legalább félig-meddig komolyan gondolta.

– Attól tartok, igen, kénytelen leszek megosztani veled.

Ő is beleivott a teába, és azt kívánta, a cukor és a tejszín mellett bárcsak hagyott volna Dumbledore a tálcán valami szíverősítőt is.

Felemelte az asztalka másik oldalán, írással lefelé fordítva heverő pergamenköteget – a végrendeletet –, és a megfelelő oldalra lapozott, majd Potternek nyújtotta.

– Tizenkettedik bekezdés.

Potter elolvasta. Aztán újra, még vagy ötször – a rövidke szövegre szánt aránytalanul hosszú idő, valamint a fiú egyre magasabbra kúszó szemöldöke és mind szaggatottabbá váló légzése alapján.

– Nem.

– De – erősítette meg Piton. Kortyolt még egyet.

– Nem. Nem. Nem. Nem.

Piton feleslegesnek látta tovább vitatkozni. A tagadás nem változtatott azon, amit tizenöt éve a papírra vetettek.

Potter remegő kézzel tartotta a szájához a csészét, és egy ideig a forró teát szürcsölgette kétségbeesetten.

– Hogy tehették ezt velem? – tört ki aztán.

– Veled, Potter?

– Nos hát, az, hogy magával valaki ki akar szúrni, nem meglepő, de nekem a szüleim voltak. – A kölyök elhallgatott, és nagyot nyelt.

– A szüleid, persze! – csattant fel Piton. – Mennyit is tudsz róluk? Azt például, hogy én gyerekként egy környéken laktam az anyáddal, és évekig a legjobb barátja voltam? – Ezúttal rajta volt a sor, hogy a nyelvére harapjon.

Potter szeme először elkerekedett, majd gyanakvóan összeszűkült.

– Ez igaz?

– Hogyne volna igaz? – ripakodott rá Piton. Már csak azért is, mert Dumbledore-ral pillanatnyilag nem kiabálhatott. – Ha nem vetted volna még észre – és, Merlin segíts, természetesen nem vetted észre –, az igazgató Veritaserumot kevert a teába.

Potter erre úgy bámult a csészéjébe, mintha a benne lévő borostyánszín ital hirtelen ujjakat növeszthetne, hogy aztán a torkára kulcsolva őket kényszerítse ki belőle a titkait.

– Az nem… törvénytelen?

– De.

A kölyök bizonytalan képpel meredt rá.

– Kívánsz talán jogi lépéseket tenni az ügyben?

– Hát… nem. Gondolom, nem.

– Honnan tudod, hogy az ilyesmi törvénytelen? – kérdezte Piton kelletlen, óvatos elismeréssel a hangjában.

Potter megvonta a vállát. – Hermione utánanézett nekem, miután maga ezzel fenyegetett meg negyedikben.

– Hm. – Az elismerés elszállt. – Az, feltételezem, fel se merült lehetőségként, hogy te is utánanézhetnél.

– Nem. Nem igazán.

– Hm.

– Befejezné ezt? – fortyant fel Potter.

– Nem. Nem igazán.

A kölyök ingerülten szusszantott. Piton rávicsorgott – ez állt a legközelebb egy gúnymosolyhoz, és ez volt a legtöbb, amit Potter érdemelt.

*

Piton természetesen arra használta a hátralévő hosszú-hosszú órákat, hogy kikérdezze a kölyköt minden kicsit is gyanús esetről és lehetséges kihágásról az elmúlt öt évre vonatkozóan. Mint kiderült a kicsit is gyanús esetek a valóságban nagyon is gyanús esetek voltak, a lehetséges kihágások pedig holtbiztosak.

Piton csak azért nem utalt ki Potternek visszamenőleges büntetőmunkákat, mert annak egy részét kénytelen lett volna ő maga levezényelni, még több időt töltve így a fiú társaságában.

Azon felül, hogy…

– Az igazgató úr szeretné, ha ezt aláírnád – akarta volna mondani. A Veritaserum miatt viszont az lett belőle: – Az igazgató úr közölte velem, hogy addig innen ki nem teszed a lábad, amíg ezt alá nem írod. – Egy darabka pergament húzott elő a talárja zsebéből, és lerakta az asztalra a fiú elé. – A feltétel rám is vonatkozott, természetesen. Ez itt az én példányom. – A másik zsebéből másik pergamen került elő, amit ingerülten meglobogtatott Potter orra előtt.

A kölyök savanyú képpel futotta át a lapocskára rótt sorokat:

„Alulírott Harry James Potter kötelezem magam, hogy ötórai tea keretében minden hétfőn, szerdán és szombaton kerek hatvan percet, gyámom, Perselus Tobias Piton társaságában töltök, ezen időtartam alatt pedig vele kommunikációt folytatok.”

– Nincs B-verzió?

– A B-verzió az, hogy hozzám költözöl. Amit nem javasolnék.

– Ami eszemben sem lenne – heveskedett Potter, majd dühödten odakaparta a nevét a lap aljára. – Tudja, ha alkalomadtán eltöprengtem, ki lenne rosszabb Dursleyéknél, Voldemort állt az első helyen, Umbridge a másodikon, de szorosan mögötte jött maga.

Piton máskor gúnyosan megjegyezte volna, milyen illusztris társaságba került, vagy rávágja, hogy Potter csak hiszi, hogy ő pusztán a harmadik legrosszabb eshetőség volna… viszont a Veritaserum nem kedvezett az ilyesminek, ezért azt kérdezte:

– Hogy mersz egy lapon említeni engem azzal a kettővel? – Aztán még hozzátette, őszinte döbbenettel: – Nem hittem, hogy képes vagy mondatba foglalni az „alkalomadtán”-t.

– Akkor füleljen: alkalomadtán esetleg elmondaná, miért művelték ezt velem a szüleim? Biztos tudja… ha már olyan jól ismerte az anyámat.

– Nem.

– Melyik nem?

Piton felhörpintette az utolsó korty teát – a legeslegutolsót –, és lobogó talárral elviharzott az elképedt fiú mellett, ki a szabad utat engedő ajtón.

– Mindkettő – morogta amilyen halkan csak bírta, ahogy a lépcső megindult vele lefelé. Mert a Veritaserumnak még mindig engedelmeskednie kellett.


1981. október 27-ének éjszakája
Godric’s Hollow
- Piton emlékezetében -


Potter nem szólt semmit azóta, hogy Lily rápirított: „Kérlek, James!”, csak ült, karba font kézzel, a pálcáját markolva, és szikrázó szemmel meredt Perselusra, aki úgy érezte, ez a tekintet lassan lyukat éget a halántékába. Igyekezett hát nem is foglalkozni Potterrel; leginkább feléje se pillantani. Minek is tette volna, ha helyette nézhette Lilyt?

Meggyónt neki mindent: hogy kihallgatta és elárulta a jóslatot, de ha tudta volna… Erőt kellett gyűjtenie, hogy képes legyen folytatni… Ha tudta volna, hogy ezzel Lilyt árulja el, inkább kitépte volna a tulajdon nyelvét, semhogy beszéljen.

Megesküdött, hogy bármit, bármit, bármit elkövet, hogy megóvja őt, és igen, Pottert is, mindkét Pottert, a bűne következményeitől.

Megesküdött, hogy immár testestül-lelkestül Dumbledore-é, mindörökké, hogy nem számít, mi lesz ezután, hogy vele mi lesz ezután, ha Lilyt – és igen, Pottert is, mindkét Pottert – megmentheti.

Aztán megkérdezte, Lily meg tud-e bocsátani. Majd. Egyszer. Ha majd…

De Lily nem várt „majd”-ot, „egyszer”-t, „ha majd”-ot.

És Perselus reménykedni kezdett, hogy talán mégiscsak van értelme – annak, hogy idejött, annak, hogy még él –, hogy talán minden valószínűség ellenére van esély, van jövő, és érdemes is várni rá, mert Lily újra a barátja lehet. A barátja legalább.

Majd. Egyszer. Ha majd…

Az pedig, hogy Potter mit gondolt, nem számított.


1996. szeptember 7.


– Veritaserumos?

Piton beleivott a teába, és várt. – Igen.

A kölyök elfintorodott.

Piton újabb kortyot ivott.

– Nem az, Potter, megnyugodhatsz.

Potter – nem teljesen meggyőzötten – a szájához érintette a csésze peremét, és megkóstolta a teát.

– Örülök, hogy hitelt adsz a szavaimnak.

– Az, hogy megnyugodhatok, egyértelmű hazugság volt – közölte a fiú szemtelenül. – Muszáj innom?

– Aláírtad, hogy teázni fogsz velem.

Potter erre ivott. Mikor rájött, hogy a tea nem melegíti újra magát, folytatta. Ragyogó őszi nap volt, kviddicshez igazán kiváló. A kölyök láthatóan a szabadba vágyott, Pitont ezért – ha egyéb okból nem is – jó kedvre derítette, hogy a következő egy órában Dumbledore irodájában kell ücsörögniük.

– Azt is aláírtad, hogy kerek hatvan percen át tart majd a találkozónk – emlékeztette a fiút finoman.

Potter megmakacsolta magát, és csak azért is tovább döntötte magába a teát.

– Hovatovább azt is, hogy beszélni fogsz.

– Beszéljen maga!

A kölyök griffendeléshez méltón önmagának állított kelepcét, aztán fejest ugrott bele.

– Nos, azt hiszem, az valóban a kevésbé bosszantó megoldás – jelentette ki Piton szinte már vidáman. – Tehát, ami a mantikórfog-örlemény felhasználási módjait illeti a hetes típusú, gyógyító bájitalokban…

– De…

– Mondod te? – Potter rögtön elhallgatott és szorosan összezárta a száját. – Sejtettem.


1996. szeptember 16.


–… a hőfelvétel során a főzet struktúrája módosul, mégpedig oly' módon…

–… és kifakulok én, kifakulok én – dúdolta Potter –, vörösen, akár a vér…

–… hogy a folyamat melléktermékeként rendkívül maró hatású anyag csapódik ki a tárolóedény – esetünkben az üst – falán…

–… régi, régi vér, régi, régi bűnökért…

–… ezért szükséges a forrástól számított legfeljebb tíz másodpercen belül… Potter!

A kölyök rá se hederített.

–… mint Leonardo önarcképe…

– Potter!

A kölyök ezúttal nekiállt a két mutatóujjával zajos ütemet verni az asztal szegélyén. –… mint Leonardo…

– POTTER!

Erre elhallgatott, de a dobolást még folytatta, egészen addig, míg vélhetően a szöveg végére ért volna.

– Mi az? Professzor.

– Mit művelsz?

– Énekelek? Vagyis, jó, dudorászok. Baj?

– Még szép, hogy baj.

– Pedig a dal a kommunikáció egy formája. Jobb is, mint amit maga csinál.

– Jobb, mint a Bájitaltan haladóknak tizenharmadik fejezete, ami, hadd hívjam fel rá külön is a figyelmedet, RAVASZ-tananyag?

– Kifejezőbb.

– Rémes. Ez különösen.

Potter elvigyorodott. – Tudtam, hogy maga utálni fogja, ezért választottam. Nyáron találtam egy kazettát Sirius cuccai között, azon hallottam. ReneSZEÁNSZ, első és egyetlen album, B oldal, ötödik szám, Leonardo önarcképe.

– Ötödik a…

–… tizennégyből.

Piton rezignáltan sóhajtott, Potter pedig újra rázendített.


1996. szeptember 18.


–… és kifakulok én…

– Potter, tudod, a képzelőerő hiányára vall kétszer elsütni ugyanazt a tréfát.

– Ha jó tréfa, akkor nem. Különben is, annyit dúdoltam magának múltkor ezt a számot, hogy rájöttem, nekem tényleg tetszik. Aztán meg emiatt dúdoltam olyan sokat, hogy most nem tudom kiverni a fejemből.

Egy darabig farkasszemet néztek, majd Potter nagy levegőt vett.

– Kifakulok én, vörösen, akár a vér…

Piton vele egy időben szólalt meg: – A békacsont szokatlan viselkedést mutat minden olyan esetben, ha…

– Professzor, tudja, a képzelőerő hiányára vall kétszer elsütni ugyanazt a tréfát.

– Én nem tréfálkozom, hanem némi tudást próbálok átadni neked – közölte Piton felsőbbségesen. – Megjegyzem, ez más témakör, mint legutóbb. Fel kellett volna tűnnie.

– Nem számít, hogy más. A poén ugyanaz.

– Szó sincs… poénról.

– Ugyan már.

Piton úgy gondolta, egy lesújtó pillantás elegendő reakció erre a részéről.

–… minden olyan esetben, ha sárkányvért és denevérfogat egyaránt tartalmazó főzettel találkozik…

Potter egy ideig tűrte, aztán felvetette:

– Énekeljek másik dalt? Van még…

– Tizenhárom. Említetted. Ismertessek másik tanulmányt? Van még…

– Végtelen sok?

– Pontosan – erősítette meg Piton ádázul.


1996. október 9.


– „A ReneSZEÁNSZ a hetvenes évek második felének egyik be nem teljesült ígéretének tekinthető. – A kölyök egy méretes, harsány kötésű könyvet tartott az ölében, és abból olvasott fel hangosan. – Bukásuk fő okaként az jelölhető meg, hogy nem sikerült egységes arculatot kialakítaniuk. A név által sugallt, reneszánsz hangzásvilágra építő, egyszersmind ezoterikus vonal éles ellentétben állt az általuk valójában képviselt rockos stílussal.” Na, látja, pont erről van szó! – Úgy nézett fel Pitonra, mintha egy igazi, érdemi témájú beszélgetést folytatna; láthatóan elfeledkezett róla, hogy eredetileg az egész felolvasósdival csak bosszantani akarta a férfit. – Ugyanaz, amit a dalaikkal is csináltak. Ugyanaz a hiba. Írtak egy tök jó számot…

– Tök jó? – Piton fintora egyszerre szólt a Leonardo önarcképének, és a kifejezésnek, amit a szájára kényszerült venni.

– Igen. Az egyetlen slágerük volt. A következő mondatban jött volna. – Potter a mutatóujjával oda se figyelve, találomra megkocogtatta a könyvet. – Szóval, írtak egy klassz számot, de mintha nem is tudták volna, miről szól. A saját daluk!

Piton szinte mulatságosnak találta a méltatlankodását. Ugyanakkor, túllépve a zenei ízlésük nyilvánvaló különbözőségén, el kellett ismernie, hogy a kölyök jól látja, az együttes mintha nem értette volna a tulajdon dalszövegét. Különben – az ordító képzavaron túl – hogy adhatták volna a számnak azt a címet, amit.

Potter is ezen elmélkedett éppen. Ám ellentétben Pitonnal, aki már így is jóval több gondolatot pazarolt a ReneSZEÁNSZra, és a Leonardo önarcképére, mint valaha szándékában állt, a fiút nem hagyta nyugodni a kérdés.

– Ráadásul nem is csak a cím a probléma – magyarázta nagy elánnal. – Rátették a krétarajzot… tudja, a vörös krétarajz, ami…

– Tudom.

– Persze. Furcsállja, hogy én is tudom? – érdeklődött a kölyök kihívóan.

– Cseppet sem. Felteszem, Miss Granger…

– Nem – Potter büszkén kihúzta magát –, ennek én magam néztem utána.

– Most már furcsállom.

A fiúról sütött az elégedettség.

– Rátették a rajzot a borítóra. Nem főhelyre, mert mást szántak központi dalnak, de ha kihajtogatja a borítót, ott van.

Piton már-már azt várta, a kölyök előrántja a talárja ujjából a kérdéses borítót, kazettástul. Nem így történt.

– Egyébként miféle könyv az?

– Brit könnyűzenei kalauz. A legutóbbi roxmortsi hétvégén rendeltem, és tegnap érkezett meg bagolypostán. Erről jut eszembe: azt hiszem, illene megköszönnöm, hogy nem vonta vissza az engedélyemet, és továbbra is lejárhatok a faluba.

– Nem inkább Miss Granger hiszi ezt?

A kölyök szája megrándult. – Hát, de.

– Szükségtelen megköszönnöd, Potter. Ha Dumbledore igazgató úr konzultál velem az ügyben, késlekedés nélkül visszavontam volna az engedélyedet.

– Ron is ezt mondta. Meg azt is, hogy épp emiatt jobb, ha nem emlékeztetem rá, hogy megtehetné.

– Mégis felhoztad az ügyet.

Potter megvonta a vállát. – Hermione erőszakosabb.

– A hatékony érvelés képessége nem egyenlő az erőszakossággal – oktatta ki Piton.

– Persze, de attól még tartom, amit mondtam.

Piton bólintott. A kölyök nekiállt belegyömöszölni a Brit könnyűzenei kalauzt a táskájába.

– Furcsa – jegyezte meg közben. – Egész tűrhetőt beszélgettünk. Nem gondolja, professzor?


1996. október 28.


– Az nem tea! – bökött a pohárra a kölyök vádlón.

– Van benne tea is.

– Ha az aránya kisebb, mint a másik összetevőnek, akkor nem tea. Szóval nem tea. Idáig bűzlik.

– Hallgass, Potter! – reccsent rá Piton elgyötörten.

– Szólok Dumbledore professzornak.

– Dehogy szólsz.

A fiúról lerítt, hogy esze ágában sem volt.

– Nem kellene alkoholtartalmú italt fogyasztania egy diák társaságában – közölte tudálékosan. – Sőt, ez nemcsak tanárként helytelen magtartás, hanem gyámként is. Úgy pedig, hogy maga a kettő együtt, főleg az.

– Hallgass, Potter!

A kölyök ezúttal hallgatott is – vagy harminc másodpercig.

– Kaphatok?

– Nem.

Piton igyekezett úgy tenni, mintha a fiú ott se lenne. Mintha egyedül ücsörögne, hallgatva, ahogy a csípős szél meg-megrezegteti az ablaktáblákat, várva, hogy Ogden whiskeyje eléggé elzsibbassza ahhoz, hogy elhitethesse magával, nem is olyan szörnyű a fájdalom.

Potter hirtelen mélyen beszívta a levegőt, mintha maga is erőt gyűjtene.

– Baj van? – bökte ki gyorsan, mielőtt visszakozhatott volna.

– Nincs.

Potter megkönnyebbülten bólogatott, látszott rajta, hogy más válasszal képtelen lett volna mit kezdeni. Viszont, mivel az volt, aki, csak idő kérdése lehetett, hogy folytassa a faggatózást. Márpedig idejük akadt bőséggel.

Piton számára olyan volt a másodpercmutató lomha vándorlása, körben, az óra számlapja mentén, mintha minden finom kattanást az ő koponyájára mértek volna kalapáccsal.

– Különben is miattad van az egész.

– Mi?

– Minden bajom.

– Az, ami nincs? – kötekedett a fiú. – Mert, ugye, azt mondta, nincs baj.

– Ami nyilvánvaló hazugság volt.

– Örülök, hogy beismerte.

Piton gyanakodva vonta össze a szemöldökét.

– Mi ütött beléd, Potter? Mire fel ez a furcsa viselkedés?

– Furcsa?

– Idegesítőbb a szokottnál.

– Igyekszem nyerni maga ellen.

– Nyerni?

– Jelenleg úgy kábé 18:2-n állunk. Javítani akarok az arányon. De úgy látom, valaki másnak jobban megy.

– A Sötét Nagyúr szólít a Jegyen keresztül. Órák óta folyamatosan.

– Ó. Belátom… ez ellen aligha van esélye az én módszeremnek.

Hagyott időt, hogy Piton rákérdezhessen, ő azonban nem akart belemenni a játékba, ezúttal nem.

Potter végül belekezdett magától: – Hermione azt tanácsolta, próbáljak hivatalos stílusban fogalmazni. Ezt csináltam az előbb. Meg még előbb a teával. Ron pedig azt javasolta, fordítsak maga ellen mindent, amit mond. Ezt tettem az idő többi részében. Na persze, azzal nem számoltunk, hogy ilyen… ilyen állapotban lesz. Vagyis talán mégse kellett volna… Éppen most.

Meglepő módon, a dolog mintha tényleg okozott volna neki némi lelkiismeret-furdalást.

– Nem lenne jobb, ha mégis inkább elmenne Voldemorthoz? – kérdezte bizonytalanul.

– Mivel renegát halálfaló vagyok, határozottan nem volna jó.

– Renegát? – ismételte a kölyök.

– Azt jelenti, áruló, hitehagyott.

– Tudom, mit jelent.

– Nocsak.

– Az érdekel, hogyhogy az lett? Úgy értem, nyíltan is. Mi változott?

– Te.

– Á! Tehát ezért az én hibám. – Potter egy pillanatra felvidult attól, hogy megértette a férfi gondolatmenetét, de rögtön el is komorult az arca.

Piton nem felelt. Inkább – mivel már úgyis mindegy volt – végigheveredett a díványon.

– Tudok segíteni? – érdeklődött a fiú óvatosan.

– Tereld el a figyelmem!

– Hogyan?

– Ahogy eddig.


1996. október 30.


Zuhogott az eső és szél fütyült a kastély ódon tornyai között. A birtok felett kavargó felhők miatt korán leszállt az este. Ma jólesett a tea és a kandalló melege. Még a társaság is.

– Legutóbb azt állítottad, 18:2 a mérlegünk. Melyik két alkalmat tekinted a saját győzelmednek?

– Az első esetet – felelte buzgón Potter –, mikor a Leonardo önarcképét dúdoltam. Meg az azt követőt.

– Rémlik, mit mondtam a képzelőerő hiányáról?

– Igen, ugyanazt, mint én magának. Viszont a számok nem hazudnak.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az a találkozónk a végkimenetelét tekintve valóban a te pontjaidat gyarapítja… – mélázott el Piton. – Mi a helyzet azzal a délutánnal, mikor a könyvet hoztad?

A fiú arca felderült. – Azt nem számítottam bele, akkor jót beszélgettünk.

– Azt hittem, csak tűrhető volt.

– Közben átértékeltem – vallotta be Potter bizalmasan.


1981. október 27-ének éjszakája
Godric’s Hollow
- A merengőben -


Dumbledore kölcsönadta Perselusnak a merengőjét – igazság szerint rátukmálta, még szeptemberben –, mondván, talán segít jobban megérteni a helyzetet, amibe csöppent, ha külső szemlélőként is megvizsgálja, mi történt aznap este.

A „külső szemlélőként” kitétel egyértelmű célzás volt arra, hogy ezúttal Jamesre figyeljen.

Perselus tehát úgy tett – miután végre belátta, hogy neki is akad átértékelnivalója –, és kirázta a hideg attól, amit tapasztalt.

Potter egy darabig tényleg úgy nézte őt, ahogy Perselus szerint is nézte, csakhogy aztán lassanként megváltozott az arckifejezése.

Először is elgondolkodó lett. Perselus mindig is utálta, ha Potter gondolkodni kezdett. Persze az se volt sokkal jobb, ha nem tette. Mert akárhogy is, de ő járt pórul a végén.

A következő, végtelenbe nyúló percekben, míg a fiatal Perselus Lilynek magyarázkodott és esdekelt, az idősebb a Potter arcán átfutó érzelmeket tanulmányozta – egyik sem volt olyan erőteljes, mint azok, amik Lily vonásait uralták ugyanekkor, mégse lehetett letagadni a létüket. És Perselusnak, Perselusról szóltak.

Úgy érezte, most már érti a dolgot, és amennyiben jól értette, utálta. Lily és Potter elhitték, hogy meg akarja menteni őket, és eldöntötték, hogy ők is megmentik őt. Mégpedig úgy, hogy megmutatják, bíznak benne, és hajlandóak elfogadni a maguk oldalán.

Annyira émelyítően griffendéles volt. Akárcsak a mód, amit ehhez választottak.

Mégis, az üzenetet, ha késett is, nem lehetett félreérteni vagy semmibe venni.


1996. november 27.


Harry hócsatába készült a teázás végeztével, magával is hozott minden szükséges ruhadarabot a kabáttól a kesztyűig, hogy az irodából rögtön az udvarra mehessen. Ennek ellenére meghökkentő nyugalommal üldögélt és társalgott az elmúlt háromnegyed órában.

Egy ideje azonban szokatlanul csendes lett. Perselus arra gyanakodott, szívesebben indulna már.

A fiú egyszer csak megszólalt: – Tudja, azon gondolkodtam…

Eddig jutott, mikor cserbenhagyták a szavak. Vagy a mersz.

Perselus várt egy darabig – elvégre ráértek –, de aztán elunta a csendet.

– Hogy szemléltetnéd a griffendélesekkel kapcsolatos egyik népszerű sztereotípiát?

Harry grimaszt vágott, és újra nekifutott. – Azon gondolkodtam…

Piton ezúttal nem szólt semmit, igyekezett türelmes maradni.

– A B-verzió – bökte ki végül a fiú.

– Attól tartok, nem értem.

– Még az első délutánon beszéltünk róla. A B-verzió az, hogy magához költözhetnék. A szünetek idejére.

– Mert nem vagyok olyan rossz, mint Dursleyék?

– Egyáltalán nem olyan rossz, mint Dursleyék – jelentette ki Harry hevesen –, de beláthatja, hogy én ezt akkor nem tudhattam.

– Talán.

– Tehát?

– Ezzel mentesülsz az igazgató úr számára aláírt nyilatkozatodban vállalt kötelezettség alól – jegyezte meg Perselus próbaképpen.

– Nem kell! Vagyis… nem muszáj úgy lennie. Akarom mondani… Maga szerint?

– Ha jól veszem ki a nem túl összeszedett szavaidból, nálam töltenéd a szünidőt, ezenfelül együtt teáznák minden hétfőn, szerdán és szombaton, ahogy eddig.

Harry vállat vont.

– Ez a telhetetlenség olyan tipikusan…

– Mardekáros.

– Griffendéles.

Perselus kis híján elmosolyodott. – Is-is – ismerte el végül.


1998. július 31.


Perselus pár perccel öt előtt lépett a nappaliba, ahol a mágikus lejátszóból teljes hangerővel bömbölt a ReneSZEÁNSZ zenéje.

A kazetta műanyag tokja hanyagul a fotelba hajítva hevert, az elnyűtt borító széthajtogatva lógott le a padlóra. Perselus azon kapta magát, hogy épp Leonardo vörös krétával megrajzolt, és az együttes jóvoltából dalszöveggel kidekorált arcképére bámul.

–… mint régi, régi vér…

– Harry!

– Máris! – üvöltötte a fiú valahonnan a ház mélyéről.

És meglepő módon két verssorral később valóban előbukkant, mint kiderült, a konyhából. A jobb kezével egy Ogden-féle whiskeys üveg nyakát markolta, a bal pedig a teás kancsó fülére fonódott.

–… Leonardo önarcképe… – vonyította a ReneSZEÁNSZ szólistája.

– Harry!

– Persze, bocs – mentegetőzött a fiú cseppet se őszintén. – De tudod, te magad is kikapcsolhatnád. Varázsló vagy, végül is. És van szabad kezed. Velem ellentétben. – Miközben beszélt, lepakolta, amit a konyhából magával hozott, majd előhúzta a pálcáját, és a lejátszó felé intett.

A hangszóró nem hallgatott el, de az éktelen ricsaj helyett most már épp csak duruzsolta a refrént: „… mint Leonardo önarcképe, mint Leonardo önarcképe…”

– A második felkiáltásom nem annak szólt – jegyezte meg Perselus.

– Hanem?

A férfi a whiskeys üveg felé bökött az állával.

– Ó – nyugtázta Harry derűsen. – Vagy úgy. – Letelepedett a kanapéra, és elrendezte a csészéket, majd az üveg után nyúlt.

– Ezt mégis hogy képzelted? – Perselus igyekezett szigorú hangnemet megütni, bár a fiúra ez mostanában már nem gyakorolt különösebb hatást.

– Ööö… lássuk csak! Lecsavarom a kupakját, így ni! Aztán öntök a csészékbe…

Perselus meggondolatlanul a csésze fölé tartotta tenyerét, majd rögtön vissza is kapta. – Harry!

– A te hibád! Minek raktad oda a kezed? Na, most mehet rá a tea. És kész.

– Tüntesd el azt az üveget!

– Nem fogom.

– Szólok Dumbledore-nak.

– Dehogy szólsz.

Egy pillanatra egymásra meredtek. Harry felvonta a szemöldökét – félig tréfálkozva, félig kihívásként.

– Egyébként is, ma van a születésnapom.

– Egyél tortát!

– Van torta?

– Talán – felelte Perselus, szándéka szerint sejtelmesen.

Leült, szemben a fiúval, és a csészét méregette.

– Ne mondd, hogy nem esne jól – incselkedett Harry.

– Nem állítottam ilyet. – Perselus megköszörülte a torkát. – Mindazonáltal tanárként és gyámként is helytelen volna veled iszogatnom.

– Teázunk.

– Ez nem tea.

– Van benne tea is.

– Ha az aránya kisebb, mint a másik összetevőnek, akkor nem tea. Szóval nem tea.

– Mindegy – felelte Harry kioktatóan –, mert egy: már 47 napja nem vagyok diák. Így nem vagy a tanárom. Kettő: már kerek 365 napja nem vagyok kiskorú.

– Így nem vagyok a gyámod?

– De! – vágta rá a fiú csaknem riadtan. – Dehogynem. Mármint…

Kétséges volt, hogy megbirkózik-e a mondanivalójával. Perselus megszánta.

– A gyámság egy jogi terminus, Harry. Mivel már nem vagy kiskorú, és más azt indokló körülmény se áll fenn, nem vagyok a gyámod. De mondd csak, őszintén, változtat ez bármin is?

Harryt nézte, Harry pedig őt.

– Ha valamifajta érzelgős vallomásra vársz, arra kell következtetnem, már így is túl sok whiskeys üveggel volt dolgod a nap folyamán.

Az ő tekintete továbbra is komoly maradt, sőt szigorú, a fiú azonban a mosolyával küzdött.

– Tudod, hogy nem – mondta végül.

– Melyik nem?

– Mindkettő.

Az óra ekkor ütötte el az ötöt.

– Nem várok vallomásra, mert épp az imént kaptam meg. – Harry beszéd közben feléje kínálta a csészét. – Nos, teát?


VÉGE